„Kidobtam a férjemet és az anyósomat – és nem bánom”

– Nem bírom tovább, Gábor! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezem remegett a fáradtságtól és a dühtől. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná. Anyósom, Ilona néni, épp akkor lépett be a szobába, kezében egy tál levest szorongatva.

– Kislányom, ne emeld fel a hangod – szólt rám csendesen, de éreztem a szavaiban azt a leplezett ítélkezést, amitől mindig is kirázott a hideg. – Mi csak segíteni akarunk.

Segíteni? – gondoltam magamban. Mióta Gábor szülei beköltöztek hozzánk a kisvárosból, minden nap egyre inkább úgy éreztem, hogy nem segítenek, hanem elvesznek tőlem mindent: a nyugalmamat, az otthonomat, még Gábort is. A házunkban már nem volt helyem. A nappali tele volt Ilona néni kötött takaróival és Béla bácsi régi rádióival. A konyhában sosem főzhettem úgy, ahogy megszoktam – mindig volt egy megjegyzés: „Miért így csinálod? Miért nem úgy, ahogy én szoktam?”

Gábor eleinte próbált közvetíteni. – Tudod, hogy csak átmeneti – mondogatta halkan esténként. – Anyámék már nem bírják a vidéki házat, túl nagy nekik. És hát… te is mondtad, hogy segítenünk kell.

Igen, mondtam. De nem erre gondoltam. Nem arra, hogy minden este veszekedésbe torkollik, kié legyen a fürdőszoba ideje vagy ki dönt arról, milyen színű legyen a nappali függönye. Nem arra, hogy Gábor egyre inkább az anyja oldalára álljon minden apró vitában.

Egyik este Ilona néni odajött hozzám mosogatás közben.

– Réka, tudod… amikor én voltam fiatalasszony, sosem beszéltem így az anyósommal. Megtanultam tisztelni őt.

A kezem megállt a tányér felett. – Én is tisztelem magát – feleltem halkan –, de ez most az én otthonom.

– Az otthon azé, aki gondoskodik róla – vágta rá gyorsan.

Aznap éjjel nem aludtam. Hallottam Gábort és az anyját suttogni a konyhában. Aztán másnap reggel Béla bácsi megjegyezte: – Réka, nem ártana több türelem. Mi mindent feladtunk miattatok.

Feladtak? És én? Én mit adtam fel? A saját életemet? A szabadságomat? Azt, hogy végre magam dönthetek arról, hogyan élek?

A feszültség napról napra nőtt. Egyik este Gábor későn jött haza. Megint az anyjával beszélgetett telefonon egész úton. Amikor belépett, már nem bírtam tovább.

– Választanod kell! – mondtam neki remegő hangon. – Vagy ők mennek el innen, vagy én.

Gábor csak nézett rám döbbenten. – Ezt nem gondolhatod komolyan…

– De igen! – kiáltottam. – Nem bírom tovább! Ez már nem az én életem!

Ilona néni az ajtóban állt, arcán sértett büszkeség. – Látod fiam? Ezért mondtam mindig, hogy nem való hozzád ez a lány.

Aznap este mindhárman összepakoltak. Gábor egy szó nélkül vitte le a bőröndöt a lépcsőn. Ilona néni még egyszer visszanézett rám: – Egyszer majd megbánod ezt.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, először ürességet éreztem. Aztán csendet. Majd lassan valami furcsa nyugalmat.

Azóta eltelt három hét. Néha még mindig hallom Ilona néni hangját a fejemben: „Az otthon azé, aki gondoskodik róla.” De most először érzem úgy igazán: ez tényleg az én otthonom.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?