Az asztalnál elhangzó árulás – Egy vacsora, ami mindent megváltoztatott

– Már megint nem ettél a vacsorából, Gábor? – kérdeztem halkan, miközben a tányérján szinte érintetlenül állt a rakott krumpli. A konyhában álltam, a kezem remegett, ahogy a kanalamat letettem. Az egész napomat azzal töltöttem, hogy elkészítsem a kedvencét, mégis úgy nézett rá, mintha valami idegen étel lenne.

– Nem vagyok éhes, Zsuzsa – felelte gyorsan, de nem nézett rám. A tekintete elkalandozott az ablak felé, mintha ott keresné a menekülést.

Aznap este valami megváltozott bennem. Nem tudtam elaludni. A gondolataim csak kavarogtak: „Miért nem eszik? Talán már nem szeret? Vagy valami baj van velem?”

Másnap véletlenül meghallottam, ahogy Gábor telefonál az előszobában. Az anyja hangját is hallottam a vonal túlsó végén: „Holnap is várlak, fiam. A töltött káposztát úgy készítem, ahogy szereted.”

A szívem összeszorult. Hát ezért nem eszik itthon! Az anyósomhoz jár titokban vacsorázni. Mintha egy kést döftek volna belém. Hirtelen minden apró sérelem, minden elutasított étel, minden feszültség új értelmet nyert.

Aznap este nem szóltam semmit. Csak néztem Gábort, ahogy leül a kanapéra, bekapcsolja a tévét, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Én pedig csendben sírtam a fürdőszobában.

A következő napokban egyre feszültebb lett köztünk a légkör. Gábor későn járt haza, én pedig egyre kevesebbet főztem. Egyik este azonban már nem bírtam tovább.

– Mondd csak, Gábor – kezdtem remegő hangon –, miért jársz anyádhoz vacsorázni?

Megdermedt. Láttam rajta, hogy lebukott.

– Zsuzsa… ez nem úgy van…

– Akkor hogy van? – vágtam közbe. – Nem vagyok elég jó? Nem szereted az ételeimet? Vagy csak anyád főztje kell?

– Nem erről van szó… csak… olyan jó néha otthon lenni. Anyám aggódik értem, és…

– És én nem aggódom? Én nem vagyok otthon neked? – kérdeztem könnyekkel a szememben.

Gábor hallgatott. A csend mindent betöltött köztünk. Éreztem, hogy valami végleg eltört.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, miközben Gábor halkan szuszogott mellettem. Vajon miért érzem magam ennyire kevésnek? Miért fáj ennyire az anyósom főztje?

Gyerekkoromban apám mindig azt mondta: „Egy nő értéke abban is mérhető, hogyan tartja össze a családot.” Én pedig egész életemben próbáltam megfelelni ennek. Mindig főztem, takarítottam, szerveztem a családi ünnepeket. Most mégis úgy érzem, mintha minden igyekezetem hiábavaló lenne.

A következő héten Gábor egyre többet volt távol. Én pedig egyre magányosabb lettem. Anyámnak sem mertem elmondani, mi bánt – szégyelltem magam. A barátnőim szerint túlreagálom: „Legalább nem más nőhöz jár!” – mondta Erika nevetve.

De nekem ez árulás volt. Nem csak az ételről szólt – hanem arról, hogy másvalakihez fordul vigaszért, otthonosságért.

Egy vasárnap reggel aztán eldöntöttem: beszélnem kell az anyósommal. Felhívtam őt.

– Margit néni, beszélhetnénk?

– Persze, Zsuzsikám! Gyere át egy kávéra.

A konyhájában ültünk le. Az asztalon friss kalács illatozott.

– Tudom, hogy Gábor gyakran jár ide vacsorázni – kezdtem halkan. – Szeretném megérteni…

Margit néni sóhajtott.

– Tudod, Zsuzsa, nekem ő mindig a kisfiam marad. Amióta meghalt az apja, csak ketten voltunk egymásnak. Nehéz elengedni… De nem akarok közétek állni.

– De mégis közénk állt – mondtam ki végül.

Margit néni szeme megtelt könnyel.

– Sajnálom… Talán túl sokat adok neki. De te is fontos vagy nekünk.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg Margit néni hibája ez? Vagy Gáboré? Vagy az enyém?

Aznap este leültem Gábor mellé.

– Szeretném tudni: mi hiányzik neked itthon? Mitől érzed magad otthon?

Gábor sokáig hallgatott.

– Néha úgy érzem, mintha versenyeznél anyámmal… Mintha bizonyítani akarnál neki… Nekem pedig csak nyugalom kellene. Nem akarok választani köztetek.

Rájöttem: egész idő alatt attól féltem, hogy elveszítem őt – de közben sosem kérdeztem meg igazán, mire van szüksége.

Elkezdtem máshogy nézni magamra is. Nem attól vagyok jó feleség, hogy tökéletesen főzök vagy mindent kontrollálok. Hanem attól, hogy figyelek rá – és magamra is.

Most már néha együtt megyünk Margit nénihez vacsorázni – és utána együtt főzünk itthon is. Nem mindig könnyű. De már nem érzem magam kevésnek.

Vajon hányan éreztétek már azt, hogy egy apró dolog – egy vacsora – mindent megkérdőjelezhet? Ti hogyan oldanátok meg ezt? Vajon tényleg árulás volt ez… vagy csak félelem attól, hogy elveszíthetjük egymást?