A vörös ruhás nő – Egy anya harca a gyászban, családi titkok között
– Miért nem tudsz végre továbblépni, Anna? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a kihűlt teámat. – Már két éve, hogy Bence elment. Az élet megy tovább!
Nem válaszoltam. A szavak úgy tapadtak a torkomhoz, mint a sár az őszi cipőm talpára. A lakásban minden reggel ugyanaz: anyám sürgetése, apám hallgatása, a húgom, Zsófi szemforgatása. Csak én ragadtam bele abba a napba, amikor elveszítettem a fiamat.
Aznap is esett az eső. A Keleti pályaudvaron vártam a vonatot, amikor megláttam őt: egy nőt vörös kabátban, szorosan magához ölelve egy gyerekjátékot – egy kopott plüsskutyát. Az arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák. A tekintetünk találkozott egy pillanatra. Valami ismerős fájdalmat láttam benne.
A vonat késve futott be. A nő felszállt, én utána. A kocsiban leült velem szemben. Próbáltam elfordítani a fejem, de nem ment. Végül ő törte meg a csendet.
– Maga is elvesztett valakit? – kérdezte halkan.
Összerezzentem. – Honnan tudja?
– Csak az látja meg a gyászt másban, aki maga is hordozza – mondta, és megsimogatta a plüsskutyát.
– A fiamat… – suttogtam. – Bence…
– Az én kislányom, Lilla – felelte. – Leukémia. Tavaly karácsonykor ment el.
Sokáig csak ültünk egymással szemben, két idegen, akiket összekötött az elvesztés. A vonat zakatolása mintha elnyomta volna a világ zaját.
Otthon újra kezdődött minden elölről. Anyám főzött, de már nem kérdezte meg, mit szeretnék enni. Apám csak újságot olvasott, Zsófi pedig hangosan telefonált a barátnőivel.
Egy este vacsora közben anyám kiborult:
– Anna! Nem bírom tovább ezt a temetői hangulatot! Miért nem próbálsz újra dolgozni? Vagy legalább menj el pszichológushoz!
– Nem érted meg… – kezdtem.
– Nem is akarom megérteni! – vágott vissza. – Egy anya nem engedheti meg magának ezt a gyengeséget!
Felálltam az asztaltól és becsaptam magam mögött az ajtót. A fürdőszobában zokogtam halkan, hogy ne hallják.
Másnap újra találkoztam a vörös ruhás nővel – Eszternek hívták –, ugyanazon a vonaton. Ezúttal ő sírt. Leültem mellé.
– Tegnap lett volna Lilla hetedik születésnapja – mondta rekedten.
Nem szóltam semmit, csak megfogtam a kezét. A vonat ablakán túl Budapest szürke házai suhantak el.
Hetekig így találkoztunk: néha beszélgettünk, néha csak ültünk egymás mellett csendben. Egyik nap Eszter azt mondta:
– Tudod, Anna, az emberek azt hiszik, hogy a gyász idővel elmúlik. De csak megtanulunk együtt élni vele.
Hazamentem és leültem apám mellé a nappaliban.
– Apa… Te gondolsz még Bencére? – kérdeztem halkan.
Sokáig hallgatott. Végül letette az újságot.
– Minden este – mondta rekedten. – De anyádnak igaza van: nem beszélünk róla, mert azt hisszük, úgy könnyebb lesz neked.
– Nekem attól rosszabb…
Másnap reggel anyám váratlanul bejött a szobámba.
– Anna… – kezdte bizonytalanul. – Sajnálom, hogy mindig csak sürgetlek. Én is félek attól, hogy ha engedek magamnak egy kis fájdalmat, akkor sosem állok talpra.
Megöleltük egymást. Először sírtunk együtt Bence óta.
Aznap délután Eszterrel sétáltunk a Városligetben. A fák lombjai között átsütött a napfény.
– Szerinted valaha újra tudunk majd örülni? – kérdeztem tőle.
– Talán nem úgy, mint régen – felelte –, de másképp igen. Nekem most te vagy az egyetlen barátom.
A családom lassan elfogadta: nem lehet siettetni a gyógyulást. Zsófi egyszer odajött hozzám:
– Bocsánat, hogy olyan türelmetlen voltam veled… Féltékeny voltam Bencére is mindig… Most már csak azt szeretném, ha újra mosolyognál.
A temetőben egy nap Eszterrel együtt ültünk Bence sírjánál. Ő letette Lilla kedvenc virágát is mellé: egy fehér liliomot.
– Talán ők most együtt játszanak valahol – mondta Eszter mosolyogva könnyes szemmel.
A családomban semmi sem lett már olyan, mint régen – de valami mégis megváltozott: elkezdtünk beszélni egymással az érzéseinkről. Anyám néha főzött Bence kedvenc ételéből, apám pedig mesélt róla régi történeteket Zsófinak.
Egy év múlva Eszterrel közösen szerveztünk egy kis emléknapot más gyászoló szülőknek a kerületi művelődési házban. Eljöttek olyanok is, akik addig sosem beszéltek nyíltan arról, mit éltek át.
A fájdalom nem múlt el teljesen – de már nem voltam egyedül vele.
Most már tudom: nem szégyen gyászolni, és nem bűn újra örülni az életnek.
Vajon hányan vagyunk még így Magyarországon? Hány család hallgatja el inkább a veszteséget, minthogy együtt sírjon? Ti mit gondoltok: lehet-e valaha igazán továbblépni? Vagy csak megtanulunk együtt élni azzal, ami örökre hiányzik?