A titkok ára: Amikor a múlt beárnyékolja a jelent

– Gábor, hol van a prémiumod? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a számlákat nézegettem. A hangom remegett, de próbáltam nyugodt maradni. Már hetek óta feszültség volt közöttünk, és most végre elhatároztam, hogy szembesítem.

Gábor zavartan nézett rám, majd elfordította a tekintetét. – Most nem kaptam, tudod, a cégnél is nehezebb lett minden – motyogta.

De én már tudtam az igazat. Aznap reggel véletlenül megláttam egy banki értesítést a telefonján: „Átutalás sikeresen teljesítve: 120 000 Ft – címzett: Kovács Katalin.” Katalin. A volt felesége. Az a név, amitől mindig összeszorult a gyomrom, még ha sosem mondtam is ki hangosan.

– Ne hazudj nekem! – csattantam fel végül. – Láttam az utalást. Miért küldesz pénzt Katalinnak?

Gábor arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, elájul. Aztán leült velem szemben, és halkan megszólalt:

– Nem akartam, hogy megtudd. Tudom, hogy haragudnál…

– Haragudnék? – nevettem fel keserűen. – Inkább csalódott vagyok. Miért nem mondtad el?

Gábor sóhajtott. – Katalin bajba került. Még a házasságunk alatt vettünk egy autót közösen, és most ő nem tudja fizetni a hitelt. Ha nem segítek neki, elviszik az autót, és ő ott marad munka nélkül…

– És én? Én nem számítok? A mi családunk? – kérdeztem remegő hangon.

A szívem hevesen vert. A fejemben cikáztak a gondolatok: Vajon hány hónapja megy ez így? Hányszor hazudott még nekem? És mi lesz most velünk?

Aznap este nem tudtam aludni. Hallgattam Gábor egyenletes légzését mellettem az ágyban, de én csak bámultam a plafont. Eszembe jutottak az elmúlt évek: hogyan költöztünk össze egy kis panelba Zuglóban, hogyan spóroltunk minden forintot, hogy egyszer saját házunk lehessen. Mindig azt hittem, hogy mindent megbeszélünk egymással. Hogy nincsenek titkaink.

Másnap reggel Gábor korán ment dolgozni. Én egész nap csak bolyongtam a lakásban, próbáltam összeszedni magam. Felhívtam anyámat is, de csak annyit mondtam: „Minden rendben van.” Nem akartam bevallani senkinek, mennyire összetörtem.

Délután csörgött a telefonom. Gábor volt az.

– Este beszélhetünk? – kérdezte halkan.

– Igen – válaszoltam röviden.

Este leültünk egymással szemben a nappaliban. Gábor keze remegett.

– Sajnálom – mondta. – Tudom, hogy hibáztam. De Katalin tényleg bajban van…

– És mi lesz velünk? – kérdeztem újra. – Meddig akarod még támogatni őt? Miért fontosabb ő nálad, mint én?

Gábor lehajtotta a fejét. – Nem fontosabb… Csak… felelősséget érzek iránta is. Mégiscsak együtt éltünk tíz évig.

– És velem? Velem meddig akarsz még így élni? Hazugságban?

A szavak ott lebegtek közöttünk. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennem.

A következő napokban alig beszéltünk egymással. Gábor próbált kedveskedni: virágot hozott, vacsorát főzött, de én nem tudtam elfelejteni azt az érzést, hogy átvertek.

Egy este aztán váratlanul becsöngetett hozzánk Katalin. Ott állt az ajtóban kócos hajjal, karikás szemekkel.

– Beszélhetnék Gáborral? – kérdezte halkan.

– Tessék – mondtam fagyosan, és beengedtem.

Hallottam, ahogy a nappaliban suttognak egymással. Katalin sírt. Gábor próbálta nyugtatni.

Végül bementem hozzájuk.

– Elég volt! – mondtam határozottan. – Ez nem mehet így tovább! Ha segíteni akarsz neki, akkor legalább mondd el nekem is! Nem akarok több titkot!

Katalin rám nézett könnyes szemmel.

– Sajnálom… Nem akartam bajt okozni nektek… Csak tényleg nincs másom…

Ekkor valami megmozdult bennem. Láttam benne is az embert, aki elveszettnek érzi magát ebben a világban.

– Segítünk neked – mondtam végül halkan –, de csak akkor, ha mindent őszintén megbeszélünk egymással. Nincs több titok!

Aznap este Gábor átölelt.

– Köszönöm – suttogta.

Nem tudom, hogy valaha teljesen vissza tudom-e nyerni a bizalmamat iránta. De azt tudom: ha nem beszélünk őszintén egymással, minden széthullik.

Vajon lehet újra bízni abban, aki egyszer már elárult? Vagy ez már örökre ott marad köztünk árnyékként?