A választás terhe: Egy anya és fia útja a múlt árnyékában
– Nem akarom! – kiáltotta Gergő, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A hangja visszhangzott a lakásban, mintha minden falba beleégett volna a düh és a kétségbeesés. Ott álltam a folyosón, kezemben egy régi fényképpel, amin Miklós, az első férjem és Gergő apja mosolygott rám. A szívem összeszorult.
– Gergő, kérlek, csak hallgass meg! – kopogtam halkan az ajtón. – Nem akarok rád erőltetni semmit, de úgy érzem, jogod van tudni, ki ő…
– Nekem Zoltán az apám! – jött a válasz, rekedten, de határozottan. – Nem érdekel az a másik!
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hányszor képzeltem el ezt a pillanatot? Hányszor reméltem, hogy egyszer majd mindenki megbékél a múlttal? Ehelyett most úgy éreztem magam, mint egy áruló: elárultam Gergőt azzal, hogy titkoltam előle az igazságot, elárultam Miklóst azzal, hogy elvágtam tőle a fiát, és talán még Zoltánt is, aki mindent megtett értünk.
Tizenhét évvel ezelőtt kezdődött minden. Akkor még csak egy félénk gimnazista lány voltam Kecskeméten. Miklós volt az első szerelmem: magas, sötét hajú fiú, aki mindig bajba keveredett. Anyám szerint „rossz társaság”, apám szerint „csak egy múló fellángolás”. De én hittem benne. Hittem abban, hogy együtt minden akadályt legyőzünk.
Aztán jött a terhesség. Miklós először örült, aztán megijedt. Egyre többet ivott, egyre kevesebbet volt otthon. A szüleim kiakadtak: „Ez lesz a te életed? Egyedülálló anyaként vegetálsz majd?” Végül Miklós elment. Egy szó nélkül hagyott itt minket.
A kis Gergővel maradtam. Minden nap harcoltam: a bölcsődei beszoktatásért, a munkahelyi túlórákért, a pénzért, ami sosem volt elég. Aztán jött Zoltán. Ő volt az első férfi, aki nem csak engem szeretett meg, hanem Gergőt is. Lassan épült fel közöttük a bizalom: Zoltán tanította biciklizni, ő vitte először moziba. Gergő apának hívta már óvodás korában.
Az évek teltek. Miklós néha felbukkant: egy-egy képeslap karácsonykor, néhány forint gyerektartás. De sosem kérdezte meg igazán, hogy van a fia. Én pedig hagytam. Hagytam, mert féltem: mi van, ha visszajön és mindent összezavar?
Most viszont Miklós újra jelentkezett. Azt mondta, megbánta mindazt, amit tett. Találkozni akar Gergővel. „Legalább egyszer hadd lássam!” – könyörgött telefonon.
Zoltán csendben ült a konyhában, amikor elmondtam neki.
– Szerinted mit tegyek? – kérdeztem tőle.
– Ez nem rólam szól – felelte halkan. – Ez Gergőről szól. De ne feledd: ő engem választott apjának.
A szavak súlya alatt összeroskadtam. Vajon tényleg jogom van-e beleszólni ebbe? Vagy csak önző módon próbálom védeni azt az életet, amit felépítettünk?
Aznap este próbáltam beszélni Gergővel.
– Fiam… tudom, hogy nehéz ezt elfogadni. De Miklós… ő is része annak, aki vagy.
– Nem érdekel! – vágott közbe dühösen. – Hol volt eddig? Most meg hirtelen apa akar lenni? Nekem nincs szükségem rá!
– Értem… de ha egyszer meggondolod magad…
– Nem fogom!
A következő hetekben minden megváltozott. Gergő bezárkózott: alig beszélt velünk, esténként órákig hallgatta a zenét a szobájában. Zoltán próbált közeledni hozzá:
– Elmegyünk együtt focizni hétvégén? – kérdezte tőle.
– Nem érek rá – felelte Gergő anélkül, hogy ránézett volna.
Éreztem, hogy valami eltört benne – vagy talán bennünk mindnyájunkban.
Egy este aztán váratlanul leült mellém.
– Anya… félek attól, hogy ha találkozom vele… csalódást okozok Zolinak. Ő mindig itt volt nekem.
Átöleltem.
– Senki nem fog haragudni rád azért, mert kíváncsi vagy a gyökereidre. De ha nem akarsz találkozni vele, azt is elfogadjuk.
– Nem akarom látni azt az embert – suttogta.
Másnap reggel Miklós újra hívott.
– Kérlek… csak öt percet adjatok nekem!
– Sajnálom – mondtam sírva –, de Gergő nem áll készen erre.
Letettem a telefont és hosszú percekig csak ültem a konyhaasztalnál. Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg joga van egy gyereknek megtagadni a vér szerinti apját? Vagy én vagyok az oka annak, hogy sosem alakult ki köztük kapcsolat?
Azóta is minden nap ezen gondolkodom. Nézem Gergőt és látom benne mindkét férfit: Miklós makacsságát és Zoltán szeretetét. Vajon egyszer majd megbékélünk mindannyian ezzel a múlttal?
Talán nincs jó válasz erre a történetre. Csak remélni tudom, hogy egyszer Gergő is megtalálja magában a békét.
Néha felteszem magamnak a kérdést: lehet-e két apja egy gyereknek? És vajon melyik döntés fáj kevésbé – ha engedem találkozni velük vagy ha örökre távol tartom őket egymástól?