Amikor a barátság árulássá válik – Egy magyar nő vallomása

– Miért nem mondtad el, hogy már nem szeretsz? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy Zsuzsa, a legjobb barátnőm, gondosan pakolja össze a holmiját. A férjem, Gábor, csak állt az ajtóban, lesütött szemmel. A csend szinte fojtogató volt.

Nem így képzeltem el a negyvenedik születésnapomat. Egy hónappal ezelőtt még azt hittem, boldog vagyok: szerető férj, két gyerek, egy kis ház Zuglóban, és Zsuzsa, aki húsz éve a legjobb barátnőm volt. Amikor Zsuzsa elvesztette az albérletét, nem volt kérdés: hozzánk költözik. „Mi vagyunk egymás családja” – mondtam neki akkor este, amikor sírva állt a kapuban egy bőrönddel.

Az első hetekben minden rendben ment. Zsuzsa segített a házimunkában, együtt főztünk, nevettünk. Gábor is örült neki – legalábbis azt hittem. Egy este azonban furcsa feszültséget éreztem köztük. Zsuzsa túl hosszan nézett Gábor szemébe, Gábor pedig zavartan nevetett valami jelentéktelen viccen. Elhessegettem a gondolatot – hiszen Zsuzsa a barátnőm! Nem lehet semmi köztük.

Aztán egyre több apró jel tűnt fel: Zsuzsa új parfümöt vett, amit Gábor is megdicsért; Gábor hirtelen elkezdett esténként tovább dolgozni az irodában; Zsuzsa gyakran eltűnt hosszú sétákra pont akkor, amikor Gábor is „véletlenül” hazaért. Egyik este azonban túl későn értem haza a gyerekekkel. A nappaliban suttogva beszélgettek – amikor beléptem, mindketten megdermedtek.

– Mi történt? – kérdeztem gyanakodva.
– Semmi – felelte Zsuzsa gyorsan, de a hangja idegen volt.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, Gábor hátat fordított nekem. Másnap reggel megtaláltam Zsuzsa sálját Gábor kabátzsebében. A szívem hevesen vert – próbáltam magyarázatot találni, de minden logika cserbenhagyott.

Végül egy péntek este minden kiderült. A gyerekek a nagyszülőknél aludtak. Zsuzsa és Gábor együtt ültek a teraszon. Hallottam, ahogy Zsuzsa azt mondja: „Nem bírom tovább titkolni előtte.” Belém hasított a felismerés. Kimentem hozzájuk.

– Meddig tart ez kettőtök között? – kérdeztem halkan.
Gábor felállt, de nem nézett rám.
– Sajnálom, Anna – mondta végül. – Nem akartuk így… De beleszerettem Zsuzsába.

A világ megállt körülöttem. Zsuzsa sírni kezdett.
– Nem így akartam! – zokogta. – Nem tudom, hogy történt…

Ott álltam két ember között, akiket mindennél jobban szerettem – és mindketten elárultak. Aznap este Zsuzsa összepakolt és elment. Gábor két hét múlva követte.

A következő hónapokban minden nap harcoltam magammal: hogyan lehettem ennyire vak? Hogyan bízhattam meg valakiben ennyire? Az anyám azt mondta: „Anna, az élet megy tovább.” De hogyan?

A gyerekek nehezen értették meg, mi történt. A fiam egyszer megkérdezte:
– Anya, Zsuzsa néni miért nem jön már?
Nem tudtam mit mondani.

A barátaim közül többen elfordultak tőlem – mintha az én hibám lenne az egész. Mások sajnáltak, de egyikük sem értette igazán, milyen érzés elveszíteni egyszerre a férjedet és a legjobb barátnődet.

Egy este leültem a régi fényképalbumommal. Néztem a közös képeket: esküvői fotók Gáborral, nyaralások Zsuzsával. Minden emlék fájt. De ahogy lapoztam az albumot, rájöttem valamire: én mindig is erős voltam. Túléltük már Gáborral egy lakástüzet, Zsuzsával együtt sírtunk anyám temetésén – most is túl fogom élni ezt is.

Elkezdtem újra dolgozni egy könyvesboltban. Minden nap találkoztam emberekkel, akiknek szintén megvoltak a maguk fájdalmai. Egy idős hölgy egyszer azt mondta nekem:
– Tudja kedvesem, az élet néha elvesz tőlünk valamit, hogy helyet csináljon valami jobbnak.

Most már tudom: nem az a legrosszabb, ha elhagy a férjed. Az igazi fájdalom az, amikor valaki, akit a családodnak hittél, hátba szúr. De talán éppen ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek: csak magamra számíthatok igazán.

Vajon képes leszek valaha újra bízni valakiben? Vagy örökre falakat húzok magam köré? Ti mit tennétek a helyemben?