„Nikoletta, ne siess az esküvővel!” – Egy menyasszony harca a vőlegénye családjával

– Nikoletta, ne felejtsd el, hogy ma jönnek anyuék! – szólt át Oskar a hálóból, miközben én már a konyhában serénykedtem. A hajnal még alig derengett, de én már a tűzhely mellett álltam, hogy elkészítsem neki a kedvenc túrós palacsintáját. Mindig is szerettem meglepni őt, de most valami furcsa szorongás ült meg a mellkasomban. Talán a közelgő esküvő miatt voltam ideges, vagy mert Oskar családja egyre gyakrabban szólt bele az életünkbe.

Ahogy a palacsinták sültek, eszembe jutott nagymamám hangja: „Nikoletta, ne siess az esküvővel. A boldogság nem szalad el.” Gyerekkoromban sokszor mondta ezt, amikor türelmetlenkedtem. Most viszont úgy éreztem, mintha figyelmeztetne valamire.

Oskar álmosan lépett be a konyhába, megcsókolta a homlokomat, majd leült az asztalhoz. – Ezek isteniek lesznek – mondta mosolyogva. Én csak bólintottam, de közben azon gondolkodtam, vajon tényleg minden rendben van-e közöttünk.

Délutánra már minden készen állt a vendégséghez. Oskar anyja, Ilona néni, és nővére, Zsuzsa érkeztek elsőként. Ilona néni rögtön körbejárta a lakást, és mindenbe belekötött: – Nikoletta, nem gondolod, hogy ez a függöny túl sötét? És ez a szőnyeg… hát nem túl modern?

Zsuzsa csak mosolygott gúnyosan: – Majd ha hozzánk költözöl, megtanulod, hogyan kell rendet tartani.

Oskar csak nevetett rajtuk: – Anyuék ilyenek, ne törődj velük! – súgta oda nekem.

De engem bántottak ezek a megjegyzések. Próbáltam kedves maradni, de egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó nekik. Amikor Ilona néni arról kezdett beszélni, hogy az esküvőn milyen ruhát kellene viselnem – „Fehér? Ugyan már! Az túl egyszerű. Neked inkább valami hagyományos magyar viselet illene!” –, már majdnem elsírtam magam.

Este Oskarral összevesztünk. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem tőle remegő hangon.
– Ne csinálj ügyet mindenből! Anyu csak jót akar – válaszolta fásultan.
– Nekem viszont rosszul esik! – kiáltottam rá. – Nem érzem magam otthon ebben a családban!

Napokig feszült volt köztünk a hangulat. Oskar egyre többet dolgozott, én pedig magányosan ültem otthon. Egy este felhívott anyukám: – Kislányom, jól vagy? Olyan fáradtnak tűnsz.
– Nem tudom… Talán túl gyorsan akarunk mindent – suttogtam.
– Gondold át jól! Az esküvő nem játék. Ha nem érzed magad boldognak, még mindig visszaléphetsz – mondta anyu halkan.

Másnap Ilona néni újabb üzenetet küldött: „Nikoletta, beszéltem az unokatestvéremmel, ő is jönne az esküvőre. Ugye nem baj?”
Már nem bírtam tovább. Felhívtam Oskart:
– Beszélnünk kell. Most.

Amikor hazaért, leültünk egymással szemben.
– Oskar, én ezt így nem bírom tovább. A te családod mindent irányítani akar. Én szeretnék saját döntéseket hozni!
– De hát ez nálunk így szokás…
– Nálatok! De én nem akarok így élni! Nem akarom, hogy mások mondják meg, milyen legyen az életem!

Oskar először csak nézett rám döbbenten. Aztán felállt és kiment a szobából. Éjszaka alig aludtam valamit. Másnap reggel Oskar már korán elment otthonról.

A következő napokban egyre inkább magamra maradtam. Ilona néni újabb és újabb ötletekkel bombázott: „Nikoletta, az esküvői menüt is megbeszélhetnénk…”, „A nászajándékokat is én intézném…”

Egy este aztán váratlanul becsöngetett hozzám nagymamám. Leült mellém a kanapéra és megszorította a kezemet.
– Kislányom, emlékszel még arra, amit mindig mondtam? Ne siess az esküvővel! Ha most nem érzed magad boldognak, akkor később sem fogod.

Sírtam. Elmondtam neki mindent: Oskar közönyét, Ilona néni uralkodását, Zsuzsa gúnyolódását.
Nagymama csak ennyit mondott: – Az igazi boldogságot nem mások véleménye adja meg. Ha most nem állsz ki magadért, később még nehezebb lesz.

Aznap este hosszú levelet írtam Oskarnak. Leírtam benne mindent: hogy szeretem őt, de így nem tudom elképzelni az életünket. Hogy szükségem van arra, hogy kiálljon mellettem. Hogy ha ez nem megy neki, akkor talán tényleg jobb lenne külön utakon folytatni.

Oskar másnap reggel visszahívott:
– Sajnálom… Nem tudom megváltoztatni anyuékat. De szeretlek téged.
– Én is szeretlek… de most magamat kell választanom – mondtam könnyek között.

Az esküvőt lefújtuk. Ilona néni persze kiborult: „Hogy teheted ezt velünk?! Mit fognak szólni a rokonok?”
De én végre fellélegeztem. Újra önmagam lehettem.

Most itt ülök egyedül a konyhában, és újra hallom nagymamám hangját: „A boldogság nem szalad el.” Vajon tényleg így van? Megéri feláldozni önmagunkat mások elvárásaiért? Ti mit tennétek a helyemben?