„Reggel hétkor vittem a friss ételt az unokáknak, de a fiam még csak meg sem köszönte – csak kizavart az ajtón”: Egy magyar anya vallomása

– Miért nem érted meg, anya, hogy most nincs rád szükségünk? – csattant fel Gergő, miközben az ajtót szinte rám csapta. A friss, meleg pogácsa még a kezemben volt, a zacskóban gőzölgött, ahogy hajnalban sütöttem, hogy az unokáimnak legyen mit enniük reggelire. A szívem összeszorult. Nem először történt ez, de most valahogy jobban fájt.

Már hajnalban fent voltam. A férjem, Laci csak sóhajtott, amikor látta, hogy csendben öltözöm. – Maradj még egy kicsit, Marika – mondta halkan. – Nem kellene mindig rohannod hozzájuk. De én csak mosolyogtam rá. – Tudod jól, hogy Gergőék mennyit dolgoznak, és a gyerekeknek kell a házi koszt. Nekem ez a dolgom.

Az egész életem Gergő körül forgott. Későn született gyerek volt, sokáig próbálkoztunk Lacival, mire végre megérkezett hozzánk. Én magam csonka családban nőttem fel, anyám rideg volt és távolságtartó. Megfogadtam, hogy én más leszek: szeretettel árasztom el a fiamat. Nem mentünk nyaralni, nem költöttünk magunkra – minden pénzünket félretettük Gergő taníttatására, hogy neki jobb legyen.

Aztán jött a menyem, Réka. Eleinte örültem neki: kedvesnek tűnt, csendes lánynak. De ahogy telt az idő, egyre inkább azt éreztem, hogy kiszorít az életükből. Mindig volt valami kifogása: „Most ne gyere át, Marika néni, betegek vagyunk.” „Most inkább ne süss semmit, diétázunk.” De Gergő sosem mondott semmit – csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, amikben már nem láttam azt a régi melegséget.

Aznap reggel is úgy indultam el hozzájuk, mint mindig: reménnyel a szívemben. Talán most végre örülni fognak nekem. Talán Réka is rájön, hogy jót akarok. De amikor becsöngettem, Gergő nyitott ajtót – álmosan, morcosan.

– Mit keresel itt ilyen korán? – kérdezte halkan.
– Hoztam egy kis pogácsát a gyerekeknek… Tudod, hogy szeretik.
– Anya… ezt már megbeszéltük. Nem kellene mindig beállítanod mindenféle kajával. Réka alszik még, ne zavard fel.
– De hát… csak segíteni akartam…
– Most tényleg menj haza! – mondta dühösen, és becsukta az ajtót.

Ott álltam az ajtó előtt a lépcsőházban. A pogácsa illata keveredett a könnyeimmel. Hogy jutottunk idáig? Hol rontottam el? Mindent megtettem értük! Az egész életemet feláldoztam Gergőért – most pedig úgy érzem magam, mint egy idegen.

Hazafelé menet végig az járt a fejemben: talán tényleg túl sok vagyok nekik. Talán Rékának igaza van: túlzottan belefolyok az életükbe. De hát hogyan lehet másképp? Egy anya sosem tudja abbahagyni az aggódást.

Otthon Laci már várta a konyhában.
– Megint elküldtek? – kérdezte halkan.
Csak bólintottam.
– Marika… talán hagynod kellene őket élni a saját életüket.
– És ha nem tudom? Ha nem tudom elengedni?
– Akkor szenvedni fogsz…

Aznap egész nap csak ültem az ablak előtt és néztem az utcát. Eszembe jutottak azok az idők, amikor Gergő még kicsi volt: együtt játszottunk a parkban, együtt tanultunk írni-olvasni. Akkoriban úgy éreztem, minden rendben lesz. Most viszont csak ürességet érzek.

Este felhívott Gergő.
– Anya… ne haragudj a reggeliért. Csak fáradtak vagyunk mostanában.
– Semmi baj – mondtam halkan. – Csak szerettem volna segíteni.
– Tudom… de most tényleg jobb lenne, ha egy kicsit hagynál minket magunkra.
– Rendben van…

Letettem a telefont és sírtam. Laci átölelt.
– Majd visszatalálnak hozzád – mondta biztatóan.
De én már nem voltam biztos benne.

Másnap Réka írt egy üzenetet: „Köszönjük a pogácsát, de kérlek, legközelebb ne gyere át bejelentés nélkül.” Olyan rideg volt ez az üzenet… Mintha nem is család lennék számukra.

Azóta is minden nap küzdök magammal: hogyan engedjem el azt, akinek mindent odaadtam? Hogyan legyek jó anya úgy, hogy közben ne legyek teher?

Talán tényleg túl sokat vártam el tőlük. Talán túl nagyra nőtt bennem a szeretet – és most már nem tudom hová tenni ezt a rengeteg érzést.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újra közel kerülni ahhoz, akit annyira szerettünk? Vagy el kell fogadni, hogy egyszer minden anya magára marad?