Amikor Gábor hazatért – Egy család újrakezdése fájdalommal és reménnyel

– Hogy tehetted ezt velünk, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a bőröndje ott állt az előszobában, mintha csak egy hosszabb hétvégére jött volna haza. Az arca fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák, de még mindig ugyanazzal a félmosollyal nézett rám, mint amikor először megláttam tizenöt évvel ezelőtt a szegedi egyetemi klubban. Akkor még azt hittem, hogy ez a mosoly mindent megold. Most csak dühített.

– Nem tudtam mást tenni, Zsuzsa – suttogta. – Nem bírtam tovább itthon. A munka, az anyagi gondok… Úgy éreztem, megfulladok.

A gyerekek a szobájukban voltak. Dóri tizenhárom éves, mostanában mindenre csak vállat von, de amikor Gábor elment, napokig nem szólt hozzám. Bence még csak kilenc, ő esténként sírva kérdezte: „Anya, apa mikor jön haza?” Mit mondhattam volna neki? Hogy apa most épp Németországban dolgozik egy autógyárban, és talán jól érzi magát? Hogy apa most boldogabb nélkülünk?

Az első hetek pokoliak voltak. A családunk szétesett. Anyám minden nap hívott: „Zsuzsa, nem hagyhatod annyiban! Egy férfi nem hagyhatja ott a családját!” De mit tehettem volna? Próbáltam dolgozni, próbáltam erős lenni a gyerekek előtt, de esténként, amikor végre csend lett a lakásban, csak ültem a konyhában és bámultam a hűtőre ragasztott régi fotókat. Ott voltunk mindannyian: Gábor ölében Bence, Dóri az apja nyakában lógott. Akkor még azt hittem, hogy semmi sem választhat el minket egymástól.

Aztán jöttek az üzenetek: „Jól vagyok”, „Sokat dolgozom”, „Hiányoztok”. De egyre ritkábban írt. Néha napokig semmi. Egy este aztán felhívott: háttérben nevetés, valami idegen női hang. „Csak a kollégák” – mondta gyorsan. Hazudott. Tudtam.

A barátnőim próbáltak vigasztalni. „Zsuzsa, ne várj rá! Építsd újra az életed!” De hogyan? Minden reggel úgy keltem fel, mintha egy idegen világban lennék. A boltban ismerősök kérdezgették: „És Gábor? Mikor jön haza?” Csak mosolyogtam és hazudtam: „Hamarosan.”

Közben Dóri egyre zárkózottabb lett. Egyik este hallottam, ahogy sír a szobájában. Bementem hozzá, leültem az ágya szélére.

– Mi baj van, kicsim?
– Apa már nem szeret minket – suttogta.
– Dehogynem! Csak most nehéz neki is…
– Akkor miért ment el?

Nem tudtam válaszolni.

Eltelt fél év. Gábor néha pénzt küldött, de egyre kevesebbet beszélt velünk. Már nem kérdezte meg, hogy vagyunk. Egyik este aztán váratlanul felhívott: „Hazajövök.”

Nem tudtam örülni neki. Haragudtam rá. Haragudtam magamra is, amiért még mindig vártam rá.

Amikor belépett az ajtón, Bence odarohant hozzá és átölelte. Dóri csak állt az ajtófélfánál és lesütötte a szemét.

– Sajnálom – mondta Gábor halkan. – Hibáztam.

Napokig csak kerülgettük egymást. Próbált visszailleszkedni az életünkbe: reggelente együtt reggeliztünk, esténként együtt néztük a tévét. De minden mozdulatában ott volt valami idegenség.

Egy este leült mellém a kanapéra.
– Zsuzsa… Tudom, hogy mindent elrontottam. De szeretném újrakezdeni veletek. Megpróbálhatjuk?

Néztem őt – azt az embert, akit valaha mindennél jobban szerettem –, és nem tudtam eldönteni, hogy képes vagyok-e megbocsátani neki.

Azóta eltelt három hónap. Vannak jobb napok és vannak rosszabbak. Néha úgy érzem, újra család vagyunk; máskor csak négy idegen egy lakásban.

A barátnőim most már azt mondják: „Adj neki esélyt! A gyerekeknek szükségük van apára.” Anyám viszont sosem bocsátott meg neki.

Gábor próbálkozik: elviszi Bencét focizni, Dórit korrepetálja matekból. Néha együtt főzünk vasárnaponként – ilyenkor majdnem olyan minden, mint régen.

De esténként még mindig ott ülök a konyhában és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk-e újrakezdeni? Vagy csak félünk attól, hogy végleg elveszítjük egymást?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?