Majdnem tökéletes – de mégsem egészen: Egy magyar család története a csendben

– Megint késel? – hallom Gábor hangját a telefonban, miközben a 4-6-os villamos csikorogva fékez alattam a Margit hídnál. A hangja fáradt, de nem haragos – inkább olyan, mint egy régi, megkopott kabát: ismerős, de már nem melegít.

– Igen, ne haragudj, bent ragadtam a cégnél. A főnök megint rám tolta a holnapi prezentációt. Próbálok sietni – hadarom, de közben érzem, hogy ez már nem magyarázat, csak mentegetőzés.

A vonal túlsó végén csend. Aztán egy sóhaj. – Mindegy. Majd vacsorázunk nélküled. – És leteszi.

A villamos ablakán túl Budapest esti fényei úsznak el mellettem. Az emberek arca tükröződik az üvegen: mindegyikük siet valahová, mindegyikük fáradt. Vajon ők is érzik ezt a szorítást a mellkasukban, ezt a csendet, ami már nem nyugtató, hanem fojtogató?

Otthon sötét van. Csak a konyhában ég egy halvány fény – Gábor hagyta égve, hogy ne botoljak meg. Az asztalon lefedve egy tányér rakott krumpli. Mellette cetli: „A gyerekek már alszanak. Jó étvágyat. G.”

Leülök az asztalhoz, de nem vagyok éhes. A rakott krumpli kihűlt, az illata is más, mint amikor frissen készül. Előveszem a telefonomat, végigpörgetem az üzeneteket: céges csoport, anyám egy szív-emojit küldött, semmi más.

A fürdőszobában halkan csobog a víz – Gábor zuhanyzik. Hallom, ahogy a gyerekek szuszognak a szobájukban. Beosonok hozzájuk, megsimogatom Bence fejét, aki álmában is mosolyog. Lilla összegömbölyödve alszik, mint egy kismacska.

Visszamegyek a hálóba. Gábor már az ágyban fekszik, háttal nekem. Nem szól semmit, csak húzza magára a takarót. Én is lefekszem mellé, de köztünk mintha egy láthatatlan fal húzódna.

Reggel korán kelek. A konyhában kávét főzök, közben hallgatom, ahogy Gábor készíti a gyerekek uzsonnáját. – Anya ma is későn jön? – kérdezi Lilla álmosan.

– Igen, kicsim – válaszolja Gábor halkan.

Bence rám néz nagy szemekkel: – Akkor ki jön értem az oviba?

– Apa – mondom gyorsan, de érzem, hogy összeszorul a torkom.

A munkahelyen mindenki rohan. A főnököm, Szilvia, odalép hozzám: – Zsuzsa, ugye kész lesz délre az anyag? És holnap is be tudsz jönni? Tudod, most mindenki rád számít.

Bólintok. Persze. Mindig mindenki rám számít.

Ebédidőben felhív anyám: – Drágám, mikor jössz át? Már hetek óta nem láttalak! Apád is kérdezte…

– Majd hétvégén… talán vasárnap – mondom bizonytalanul.

– Mindig csak talán! – csattan fel anyám. – Tudod te egyáltalán, mi van velünk? Vagy csak dolgozol és dolgozol?

Leteszem. A könnyeim potyognak a billentyűzetre.

Este hazaérek. Gábor a kanapén ül, nézi a híradót. A gyerekek rajzolnak az asztalnál.

– Szia – mondom halkan.

– Szia – feleli Gábor anélkül, hogy rám nézne.

Leülök melléjük. – Mit rajzoltál, Lilla?

– Egy családot – mondja büszkén. – Itt vagy te is…

Nézem a rajzot: négy pálcikaember kézen fogva áll egy ház előtt. De az egyikük arca szomorú.

– Miért vagyok én szomorú? – kérdezem halkan.

Lilla vállat von: – Mert mindig fáradt vagy.

Gábor feláll, kimegy a konyhába. Hallom, ahogy csörömpöl a mosogatással.

Késő este van már, amikor leül mellém az ágy szélére.

– Zsuzsa… így nem mehet tovább. Nem vagyunk boldogok. Te sem vagy az… én sem…

– Próbálok mindent jól csinálni! – tör ki belőlem kétségbeesetten. – Dolgozom értetek… értünk…

– De közben elveszítjük egymást! Nem beszélgetünk… csak túlélünk…

Sírni kezdek. Ő átölelne, de mintha már nem tudná hogyan.

Másnap anyám váratlanul beállít hozzánk.

– Hát ezt nevezed életnek? – kérdezi élesen. – Nézd meg magad! Karikás szemekkel rohangálsz egész nap! A gyerekeid alig látnak! Miért nem tudsz nemet mondani annak a munkahelynek?

– Mert kell a pénz! Mert félek… ha elveszítem ezt is… mi lesz velünk? – kiáltom vissza.

Anyám leül mellém és megsimogatja a kezemet.

– Drágám… pénzből nem lehet boldogságot venni…

Este Gáborral újra próbálunk beszélgetni.

– Emlékszel még arra az időre, amikor együtt főztünk vacsorát? Amikor nevettünk? Amikor nem csak egymás mellett éltünk?

– Emlékszem… de most minden olyan nehéz…

– Akkor könnyítsünk rajta együtt! Nem akarom elveszíteni azt a nőt, akit szerettem…

Néhány nap múlva szabadságot veszek ki. Elmegyünk együtt kirándulni Dobogókőre. A gyerekek boldogan futnak az erdőben, mi pedig először beszélgetünk igazán hosszú idő után.

– Sajnálom… hogy hagytam idáig fajulni – mondja Gábor csendesen.

– Én is… de talán még nincs késő…

Hazafelé Lilla odabújik hozzám az autóban: – Anya… most végre mosolyogsz!

És én tényleg mosolygok. Talán először hónapok óta.

De tudom: ez csak az első lépés volt. A hétköznapok újra visszahúznak majd minket a mókuskerékbe. Vajon képesek leszünk kitartani egymás mellett? Vagy újra elnyel minket a csend?

Ti mit gondoltok: lehet még újrakezdeni ott, ahol már csak csend maradt? Hol van az a pont, amikor már késő visszafordulni?