Tíz év után visszatértek: Egy elutasított anya története
– Nem maradhatsz itt tovább, Anna! – ordította apám, miközben anyám csendben sírt a konyhaasztalnál. A hangja visszhangzott a panelház vékony falai között. – Szégyent hoztál ránk!
Ott álltam a nappali közepén, remegő kézzel szorongatva a táskámat, amibe csak néhány ruhát tudtam bepakolni. A hasam még alig látszott, de már mindenki tudta. A barátnőim elfordultak tőlem, az iskolában suttogtak mögöttem. Csak Gábor, a párom állt mellettem, de ő is épp annyira félt, mint én.
– Apa, kérlek… – próbáltam megszólalni, de a hangom elcsuklott. – Nem akartam ezt így…
– Elég! – vágott közbe. – Ha úgy döntöttél, hogy megtartod azt a gyereket, akkor viseld a következményeit is!
Anyám csak nézett rám könnyes szemmel, de nem szólt semmit. Talán félt apámtól, talán csak nem tudta, mit mondjon. Aznap este Gáborhoz költöztem. Az ő szülei sem voltak boldogok, de legalább nem dobtak ki minket.
A következő hónapok rémálomként teltek. Gábor érettségizett, én is próbáltam bejárni az iskolába, de egyre nehezebb lett. Az osztályfőnököm egyszer félrehívott:
– Anna, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Még olyan fiatal vagy…
Csak bólintottam. Már nem volt visszaút.
A szülés után Gábor elment dolgozni egy autószerelő műhelybe, én otthon maradtam a kis Lillával. Egy albérletet béreltünk Zuglóban; penészes falak, nyikorgó ágy, de legalább a miénk volt. Minden hónap végén számolgattuk a pénzt: marad-e elég pelenkára, tejre? Volt, hogy napokig csak krumplit ettünk.
A szüleim nem kerestek. Karácsonykor küldtem nekik egy képeslapot Lilla fotójával. Válasz nem jött.
Évek teltek el. Gábor egyre ügyesebb lett a szakmájában, én pedig esti tagozaton leérettségiztem. Lilla óvodába ment, aztán iskolába. Néha irigykedve néztem azokat az anyákat, akiknek ott voltak a nagyszülők segíteni. Nekünk minden nap harc volt.
Aztán egyszer csak csöngettek. Egy esős novemberi délután volt. Lilla épp rajzolt az asztalnál.
– Anya, valaki van az ajtónál! – kiabált.
Kinyitottam az ajtót – és ott álltak ők: apám és anyám. Apám őszebb lett, anyám megtörtnek tűnt.
– Szia, Anna – mondta halkan anyám. – Beszélhetnénk?
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán.
– Nagyon nehéz helyzetben vagyunk – kezdte apám. – Elvesztettem a munkám, anyád beteg lett…
A szavak lassan jutottak el hozzám. Segítséget kértek tőlem. Tőlem, akit tíz éve kitagadtak.
Lilla közben odaszaladt hozzám.
– Anya, kik ezek?
– Ők… ők a nagyszüleid – mondtam halkan.
A nappaliban leültünk. Anyám sírt. Apám először kért bocsánatot életemben:
– Hibáztam… Nagyon sajnálom…
Nem tudtam rögtön megbocsátani. Az évek fájdalma ott égett bennem. De láttam rajtuk az őszinte bűntudatot és kétségbeesést.
Gábor este hazajött, és csak ennyit kérdezett:
– Mit fogsz tenni?
Nem tudtam válaszolni. Egész éjjel forgolódtam az ágyban.
Másnap reggel Lilla odabújt hozzám:
– Anya, most már lesznek nagyszüleim?
A szívem összeszorult.
Végül úgy döntöttem: segítek nekik annyit, amennyit tudok – de nem felejtek el mindent egy pillanat alatt. Meg kellett tanulnom határokat húzni.
Azóta lassan újraépítjük a kapcsolatot. Anyám gyakran vigyáz Lillára, apám is próbál segíteni a ház körül. De a múlt árnyai néha még mindig ott lebegnek közöttünk.
Most már tudom: az élet néha kegyetlenül igazságtalan – de talán pont ezért kell megbocsátani és továbblépni.
Vajon ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?