Újrakezdés gyerekekkel – Egy anya harca a boldogságért válás után
– Nem vagyok elég jó anya! – zokogtam a fürdőszobában, miközben a csapból csordogáló víz elnyomta a hangomat. A tükörből egy sápadt, karikás szemű nő nézett vissza rám – én voltam az, Katalin, harmincnégy éves, kétgyermekes anya, frissen elvált. A lakásban csend volt, csak a gyerekek halk szuszogása hallatszott a szobából. Aznap este, amikor Zsolt végleg elment, úgy éreztem, mintha a világ is elhagyott volna.
– Anya, miért sírsz? – kérdezte halkan Dorka, a hatéves lányom, miközben az ajtóban álldogált pizsamában.
Gyorsan letöröltem a könnyeimet. – Csak egy kicsit fáradt vagyok, kicsim. Menj vissza aludni!
De Dorka nem mozdult. – Ugye nem miattunk vagy szomorú?
Ez a kérdés úgy hasított belém, mint egy kés. Hányszor hallottam már másoktól – anyámtól, a szomszéd Marikától, sőt még a volt férjemtől is –, hogy „egyedül két gyerekkel? Ki fog így szeretni téged? Ki vállalna be egy ilyen csomagot?”
A válásunk nem volt csendes. Zsolt az utolsó hónapokban már alig járt haza. Ha mégis, akkor is csak veszekedtünk. A gyerekek egyre félénkebbek lettek, én pedig egyre türelmetlenebb. Egy este Zsolt rám ordított:
– Neked csak a gyerekek számítanak! Én már senki vagyok ebben a házban!
– Ha legalább segítenél! – vágtam vissza kétségbeesetten. – Nem bírom egyedül!
– Akkor minek szültél kettőt? – csattant fel.
Ez volt az utolsó csepp. Másnap reggel már csak egy üzenetet találtam: „Elmentem. Ne keress.”
Az első hetekben mindenki okosabbnak tűnt nálam. Anyám azt hajtogatta:
– Katalin, gondolkozz! Egyedül két gyerekkel? Hogy fogod ezt bírni? Nálunk sosem vált el senki!
A munkahelyemen is furcsán néztek rám. A főnököm, Gábor megjegyezte:
– Remélem, nem lesz gond a teljesítményeddel… Tudom, most nehéz.
A barátnőim közül többen eltűntek. Akik maradtak, azok is csak sajnálkoztak:
– Próbálj meg újra randizni! De hát… két gyerekkel? Nem lesz könnyű.
Egyedül maradtam a félelmeimmel. Minden este számoltam a pénzt: elég lesz-e a fizetés és a gyerektartás? Mi lesz, ha Zsolt nem fizet? Mi lesz, ha megbetegszem? És legfőképp: mi lesz velem nőként? Leszek-e még valakinek fontos?
A legrosszabb azonban az volt, amikor magamra haragudtam. Egy este Dorka kiborult az oviban – sírt, mert nem tudtam érte időben menni. Hazafelé dühösen szóltam rá:
– Nem tudod abbahagyni végre? Nekem is nehéz!
Otthon aztán bűntudattal ültem az ágy szélén. Vajon tényleg miattuk vagyok boldogtalan? Vajon tényleg ők akadályoznak abban, hogy újra szeressek?
Egyik este váratlanul becsöngetett hozzánk a húgom, Eszter.
– Kati… – kezdte óvatosan –, beszélhetnénk?
Leültünk a konyhában. Eszter mindig is szókimondó volt.
– Tudom, hogy most mindenki azt mondja: két gyerekkel véged van. De emlékszel anyára? Ő is mindig azt mondta: „Az élet nem igazságos.” Szerintem viszont te vagy az egyik legerősebb ember, akit ismerek.
– Erős? – nevettem keserűen. – Nézz rám! Minden nap sírok.
– És mégis felkelsz reggelente. Elindítod a gyerekeket oviba-iskolába, dolgozol, főzöl… Szerinted ez nem erő?
Eszter szavai lassan átjártak. Aznap éjjel először aludtam el anélkül, hogy sírtam volna.
A következő hetekben próbáltam más szemmel nézni magamra és a gyerekeimre. Elvittem őket játszótérre, kirándulni a Normafára. Egyik délután Dorka odabújt hozzám:
– Anya, te vagy a legjobb anya a világon!
Akkor értettem meg: ők nem akadályoznak semmiben. Értük érdemes újrakezdeni.
Aztán jött az első igazi próbatétel: Zsolt három hónapig nem fizetett gyerektartást. Felhívtam dühösen:
– Zsolt! Nem tudom fizetni az albérletet! A gyerekeknek kell cipő!
– Nekem sincs pénzem! – vágta rá flegmán.
– Akkor menj el dolgozni! – kiabáltam.
Végül ügyvédhez fordultam. A bíróság nekem adott igazat. De közben anyám újra támadott:
– Muszáj volt pereskedni? Nem lehetett volna békésen?
– Anyu! – fakadtam ki végre. – Nekem most ők az elsők! Nem érdekel már senki véleménye!
A családi ebédeken feszültség lett úrrá. Apám csak hallgatott, anyám sóhajtozott. Eszter viszont mindig kiállt mellettem.
A munkahelyemen is változott valami: Gábor egy nap odajött hozzám.
– Katalin… Látom rajtad, hogy nehéz időszakon mész keresztül. Ha kell segítség…
Először csak barátkoztunk. Néha együtt mentünk ebédelni. Egyik nap megkérdezte:
– Eljönnétek velem és a lányommal az állatkertbe?
Meglepődtem. Gábor is elvált volt, egy kislánya volt.
Az állatkertben Dorka és Gábor lánya rögtön összebarátkoztak. Hazafelé Gábor rám mosolygott:
– Tudod… én mindig azt hittem, hogy egyedül maradok. De most már nem félek ettől.
Éreztem valami melegséget belül. Hónapok óta először mertem reménykedni.
Persze nem ment minden simán. Anyám továbbra is kételkedett:
– Biztos jó ötlet új kapcsolatba kezdeni ilyen hamar? És ha Gábor nem szereti majd a gyerekeidet?
De Gábor minden alkalommal bizonyította: elfogadja őket. Együtt főztünk vacsorát náluk; ő mesét olvasott Dorkának és Bencének; sosem éreztem azt, hogy „csomag” lennék.
Egyik este Dorka odasúgta nekem:
– Anya, Gábor bácsi lehetne az apukánk?
Elmosolyodtam és megsimogattam a haját.
– Ő sosem lesz Zsolt helyett apukád… de lehet valaki, aki nagyon szeret titeket.
Most már tudom: nem a gyerekek akadályoznak meg abban, hogy boldog legyek – hanem a félelmeim és mások előítéletei.
Ma már együtt élünk Gáborral és a gyerekeinkkel egy kis lakásban Zuglóban. Néha még mindig nehéz – kevés a pénz, sok az aggódás –, de már nem érzem magam egyedül.
Sokszor gondolok vissza arra az éjszakára a fürdőszobában. Ha akkor feladtam volna… ma nem lennék itt.
Ti mit gondoltok? Tényleg akadály lehet egy anya boldogságában az, ha gyerekei vannak? Vagy csak mi hisszük ezt el egymásnak? Várom a véleményeteket!