Anyám nélkül – Egyedül az anyaságban

– Nem akarom, hogy az anyád itt legyen minden nap! – csattant fel Gábor, miközben a konyhapultnak támaszkodott, karjait összefonta a mellkasa előtt. A hangja kemény volt, szinte idegen. A kisfiam, Marci, éppen akkor kezdett el sírni a szobában. A tejforraló sistergett a tűzhelyen, és én ott álltam a két világ között: az anyaságom és a házasságom határán.

Aznap reggel is úgy keltem fel, mint minden másik nap az elmúlt három hónapban: fáradtan, kimerülten, de valami halvány reménnyel, hogy talán ma könnyebb lesz. Anyám, Éva, már korán írt egy üzenetet: „Ha szeretnéd, ma is átugrom segíteni. Hozok neked friss pogácsát.” De Gábor már előző este világossá tette: „Nem kell, hogy folyton itt legyen. Ez a mi családunk.”

A szívem összeszorult. Anyám mindig is mellettem állt. Amikor Marci megszületett, ő volt az első, aki megfogta a kezemet a kórházban. Ő tanított meg pelenkázni, ő főzött nekem húslevest, amikor alig bírtam felkelni. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy börtönben: a saját otthonomban raboskodtam.

Gábor szülei Győrben élnek, mi pedig Budapesten. Ritkán láttuk őket, és ha jöttek is, csak néhány órára maradtak. Mindketten dolgoznak, nem várhattam tőlük segítséget. Gábor pedig reggeltől estig dolgozott az irodában – vagy legalábbis ezt mondta. Néha úgy éreztem, menekül otthonról.

Egyik este, amikor Marci végre elaludt, leültem Gábor mellé a kanapéra.
– Miért baj az, ha anyám segít? – kérdeztem halkan.
– Mert nem akarom, hogy mindenbe beleszóljon – felelte. – Ez most a mi időnk. Meg kell tanulnunk egyedül is boldogulni.
– De én nem boldogulok – suttogtam.

Ő csak nézett rám, mintha nem értené. Talán tényleg nem értette. Talán sosem fogja.

A napok egybefolytak. Hajnalban keltem Marcival, napközben próbáltam főzni, mosni, takarítani, miközben ő sírt vagy éppen rám mosolygott. Néha úgy éreztem, megőrülök a csendtől és a magánytól. A barátnőim dolgoztak vagy messze laktak. Anyám minden nap hívott telefonon, de ez nem volt elég.

Egyik délután Marci lázas lett. Pánikba estem. Gábor nem vette fel a telefont. Anyám hívott vissza először.
– Menjek át? – kérdezte aggódva.
– Nem lehet… – mondtam sírva. – Gábor nem akarja.
– De hát beteg a gyerek! – kiáltotta anyám.
– Nem tudom…

Végül egyedül vittem le Marcit a rendelőbe. A babakocsi kereke elakadt a járdaszegélyben, majdnem felborultunk. Az orvos szerint csak egy kis vírus volt, de én egész este remegtem az idegességtől.

Amikor Gábor hazaért, csak annyit mondott:
– Látod? Megoldottad egyedül is.

De én nem éreztem magam erősnek vagy ügyesnek. Csak üresnek.

Egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy valami nincs rendben velünk. Hogy ez nem normális. Hogy egy anya nem lehet ennyire magányos a saját otthonában.

Egy este anyám mégis átjött. Nem bírtam tovább.
– Kérlek, gyere át! – könyörögtem neki telefonon.
Amikor Gábor meglátta őt az ajtóban, dühösen rám nézett.
– Megbeszéltük! – mondta fojtott hangon.
– Nem érdekel! – kiáltottam vissza könnyek között. – Szükségem van rá!

Anyám odalépett hozzám és átölelt. Gábor csak állt ott némán, majd becsapta maga mögött az ajtót és elment otthonról.

Aznap este anyám főzött nekem egy tál levest és segített Marcit fürdetni. Először hónapok óta végre aludtam néhány órát egyhuzamban.

Másnap reggel Gábor visszajött. Csendben ültünk egymással szemben a konyhában.
– Nem akarom elveszíteni az anyámat – mondtam neki remegő hangon.
– Én sem akarom elveszíteni téged – felelte halkan.
– Akkor engedd meg, hogy segítsen nekem! Egyedül nem megy…

Sokáig hallgatott. Végül bólintott.

Nem tudom, hogyan tovább. Nem tudom, hogy valaha újra olyan lesz-e minden köztünk, mint régen. De most már tudom: nem vagyok hajlandó feladni önmagam azért, hogy megfeleljek valaki más elvárásainak.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet kibírni az anyaság magányát segítség nélkül?