A ház, amit nem adok: Egyedül a családommal szemben

– Na, mikor költözöl már be az idősek otthonába, Ilona? – kérdezte a húgom, Katalin, miközben a nappalimban ültünk, és a kávéját kevergette. A hangja ártatlannak tűnt, de a szeme sarkában ott bujkált az a mohó csillogás, amit már évek óta ismertem.

Nem válaszoltam rögtön. Csak néztem a régi családi fényképet a falon, ahol még mindannyian mosolyogtunk – anya, apa, Katalin és én. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd a saját testvérem lesz az, aki azt várja, mikor halok meg.

Hatvankét éves vagyok. Egyedül élek ebben a szerény házban Zuglóban. Nincs gyerekem, nincs férjem – csak ez a ház maradt nekem, meg a múltam. Huszonnyolc évesen mentem férjhez, egy kollégámhoz, Gáborhoz. Azt hittem, megtaláltam a boldogságot. De hat hónap múlva Gábor hazahozta a szeretőjét. Azt mondta, „Ilona, fogadd el, hogy ő is ide tartozik.” Nem tudtam elfogadni. Egy bőrönddel elmentem otthonról, és soha többé nem néztem vissza.

A családom sosem értette meg, miért nem próbáltam újra férjhez menni vagy miért nem lett gyerekem. Anyám mindig azt mondta: „Egy nőnek család kell.” De én inkább magam választottam a magányt, mintsem újra megalázzanak.

Az évek teltek. Dolgoztam könyvtárosként, csendes életet éltem. A szüleim meghaltak, Katalin pedig egyre közelebb került hozzám – legalábbis látszólag. Valójában csak akkor keresett fel, ha pénzre volt szüksége vagy ha szóba került az örökség.

– Tudod, Ilona – folytatta Katalin –, nem lenne jobb neked is társaságban élni? Ott gondoskodnának rólad. És ez a nagy ház… hát… csak pusztul.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Tudtam jól, mire megy ki a játék. Katalin sosem volt jó színész. A fia, Balázs is egyre gyakrabban jelent meg nálam. „Nagynéni, segítsek valamiben?” – kérdezte mindig túl kedvesen. Egyszer rajtakaptam, ahogy a fiókjaimat kutatja.

A szomszédok is suttogtak: „Ilona néni háza nagyon jó helyen van.” Egyik nap az utcán hallottam, ahogy két idegen beszélget: „Ha meghal az öregasszony, biztosan eladják majd.”

Nem vagyok bolond. Tudom jól, hogy mindenki csak erre a házra pályázik. De én eldöntöttem: nem hagyom magam.

Egyik este leültem a konyhaasztalhoz, elővettem egy papírt és tollat. Felhívtam egy ügyvédet – Rékát –, akit még a könyvtárból ismertem. Megkérdeztem tőle: „Mit tehetek azért, hogy ne ők örököljenek?”

Rékával heteken át beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: Gáborról, Katalinról, Balázsról és arról is, mennyire félek attól, hogy egyszer majd kisemmiznek ebből az otthonból.

– Ilona néni – mondta Réka –, ha akarja, alapíthat egy alapítványt vagy végrendelkezhet úgy is, hogy mindenét egy jótékonysági szervezet kapja.

Elgondolkodtam. Miért ne? Miért adjam oda ezt a házat azoknak, akik sosem szerettek igazán? Akik csak kihasználtak?

Így hát megírtam a végrendeletemet. A házat egy gyermekotthonnak ajánlottam fel – annak az otthonnak, ahol régen önkénteskedtem nyaranta. Ott legalább örülnek majd neki.

Amikor Katalin legközelebb jött látogatóba – persze Balázzsal együtt –, már tudtam, mit fogok mondani.

– Katalin – kezdtem halkan –, szeretném, ha tudnád: nem kell aggódnotok a ház miatt. Már elrendeztem mindent.

– Hogy érted ezt? – kérdezte gyanakodva.

– Végrendelkeztem. Nem ti fogjátok örökölni ezt a házat.

Balázs arca eltorzult a dühtől.

– Ez nem igazságos! Mi vagyunk a családod! – kiabálta.

– A család nem csak vérségi kötelék – feleltem csendesen –, hanem szeretet is kell hozzá. Ti csak akkor jöttetek hozzám, ha valamit akartatok.

Katalin sírni kezdett. Talán tényleg fájt neki – vagy csak a pénz miatt aggódott? Nem tudom.

Azóta ritkábban keresnek. Néha magányosnak érzem magam – de legalább tudom: szabad vagyok. Nem kell attól félnem minden nap, hogy mikor próbálnak meg kitúrni ebből az otthonból.

Néha elgondolkodom: vajon jól tettem? Vajon tényleg jobb így? De azt is tudom: végre én döntöttem az életemről.

Ti mit tennétek az én helyemben? Megbocsátanátok a családnak vagy ti is inkább idegeneknek adnátok mindent?