Apám, az örök vendég – Egy családi asztal harcai
– Már megint megette a töltött káposztát! – kiáltottam fel, miközben a hűtő ajtaját tártam fel. A csendes vasárnap reggel hirtelen feszültséggel telt meg. Feleségem, Zsuzsa, csak sóhajtott, és próbált nem rám nézni.
– Apa éhes volt – mondta halkan, mintha ezzel minden rendben lenne.
De nem volt rendben. Az utóbbi hónapokban apósom, Lajos bácsi, egyre gyakrabban jelent meg nálunk. Először csak hétvégente jött át ebédre, aztán már hétköznap is beállított, végül pedig szinte beköltözött hozzánk. Azt mondta, hogy magányos lett anyám halála óta, és nálunk érzi otthon magát. Megértettem, de minden nap újabb adag ételt kellett főzni, a boltban egyre hosszabb lett a lista, és a pénztárcánk egyre vékonyabb.
Egyik este, amikor már harmadszor kellett lemondanom a vacsoráról, mert Lajos bácsi mindent megevett, eldöntöttem: beszélnem kell vele.
– Lajos bácsi, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdeztem vacsora után, miközben ő már a harmadik szelet mákos bejglit ette.
– Persze, fiam! Mi a gond? – nézett rám ártatlanul.
– Tudja… mostanában sokat van nálunk, és… hát… az étel… szóval néha nem marad nekünk sem – próbáltam óvatosan fogalmazni.
– Jaj, hát ne butáskodj! Az étel azért van, hogy megegyük! – nevetett nagyot, és még egy szeletet vágott magának.
Zsuzsa rám nézett, szemeiben bűntudat és félelem keveredett. Tudtam, hogy neki is nehéz ez az egész helyzet. Szerette az apját, de látta rajtam a feszültséget. A gyerekek is panaszkodtak már: „Anya, miért nincs ma kakaós csiga?”
A következő hetekben próbáltam kompromisszumokat keresni. Elrejtettem néhány finomságot a kamrában, de Lajos bácsi valahogy mindig megtalálta őket. Egyik este Zsuzsa sírva fakadt:
– Nem tudom mit csináljak… Félek megbántani apát, de látom rajtad is, hogy szenvedsz. Ez már nem normális!
A helyzet egyre tarthatatlanabb lett. A számlák nőttek, a hangulat romlott. Egyik reggel Lajos bácsi bejelentette:
– Gondoltam, ma főzök egy jó pörköltet! Elmentem a piacra, vettem mindent!
A hűtőben viszont csak egy üres tejfölös doboz maradt. A gyerekek sírtak reggelinél.
Aznap este összeültünk egy családi megbeszélésre. Zsuzsa remegett az idegességtől.
– Apa, kérlek… – kezdte halkan –, mostanában nagyon nehéz nekünk. Sokat vagy itt, és…
– Miért baj az? Hát nem örültök nekem? – vágott közbe Lajos bácsi sértődötten.
– De igen… csak… – próbáltam én is –, de nekünk is kell egy kis tér. És az anyagiak is nehezek mostanában.
Lajos bácsi arca elkomorult. Egy pillanatig csend volt az asztalnál.
– Hát jó… ha terhet jelentek, akkor majd kevesebbet jövök – mondta végül halkan.
Másnap valóban nem jött át. A ház üresnek tűnt nélküle. Zsuzsa egész nap sírt. A gyerekek is kérdezgették: „Hol van papa?”
Pár nap múlva Lajos bácsi felhívott:
– Fiam… lehet, hogy túlzásba vittem a dolgot. Csak nagyon magányos vagyok mióta elment anyád. Nem akartam terhet jelenteni.
Meghatódtam. Rájöttem: nem csak nekünk nehéz ez az egész helyzet. Lajos bácsi is szenvedett. Megbeszéltük: hetente kétszer jön át vacsorára, és néha ő is hoz valamit.
Azóta jobb lett a helyzet. Néha még mindig eltűnik egy-egy sütemény vagy kolbász a hűtőből, de már tudunk nevetni rajta.
Most már tudom: a család néha nehéz teher, de nélküle üres lenne az életünk.
Vajon ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet alkalmazkodni úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?