Anyósom titka: Megtartsam a kapcsolatot a családdal, ha fájdalmat okoznak?

– Miért nem tudsz végre felnőni, Zsolt? – csattant fel anyósom hangja a konyhából, miközben én a nappaliban próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanék semmit. A szívem hevesen vert, mert tudtam, hogy valami nincs rendben. Aznap délután véletlenül léptem be a házba, amikor nem számítottak rám. A férjem öccse, Gergő – akit mindenki csak „kisöcsinek” hív – ott ült az asztalnál, és anyósom egy borítékot csúsztatott elé.

Nem akartam hallgatózni, de a kíváncsiság és a feszültség erősebb volt nálam. „Ez most az utolsó alkalom, Gergő. Nem tudok mindig segíteni” – mondta anyósom halkan, de határozottan. Gergő csak bólintott, és zsebre tette a borítékot. Amikor észrevettek, mindketten megdermedtek. „Jaj, Nóri, te már itt vagy?” – kérdezte anyósom zavartan. Próbáltam mosolyogni, de belül forrt bennem a düh és a csalódottság.

A férjemmel, Zsolttal évek óta küzdünk azért, hogy saját lakásunk legyen. Minden forintot félreteszünk, lemondunk nyaralásról, új ruhákról, még a barátainkkal is ritkán találkozunk. Gergő viszont 28 évesen még mindig otthon lakik, nincs rendes munkája, és úgy tűnik, anyósom mindent megtesz érte. Gyakran hallottam már Zsolttól is, hogy „Gergőnek mindig mindent elnéznek”, de most először láttam saját szememmel, mennyire igaz ez.

Aznap este Zsolt fáradtan ért haza a munkából. Vacsora közben próbáltam felhozni a témát.

– Képzeld, ma láttam valamit… Anyukád pénzt adott Gergőnek.

Zsolt arca elkomorult.

– Már megint? – kérdezte halkan.

– Te tudtad?

– Sejtettem. Mindig azt mondja anyám, hogy „Gergőnek most nehéz”, de sosem mondja el pontosan miért. Tudod jól, hogy mindig ő volt a kedvence.

A szívem összeszorult. Nem akartam Zsoltot bántani, de úgy éreztem, ez már túl sok.

– És mi? Mi lesz velünk? Miért kell nekünk mindenről lemondani, miközben Gergő csak kér és kap?

Zsolt csak vállat vont.

– Nem akarok veszekedni anyámmal. Tudod milyen makacs.

De én nem tudtam elengedni a dolgot. Napokig őrlődtem magamban. Amikor legközelebb átmentünk anyósomékhoz vasárnapi ebédre – ahogy minden héten szokás – már nem tudtam ugyanúgy mosolyogni rájuk. Gergő ott ült mellettem az asztalnál, mintha semmi sem történt volna. Anyósom kedvesen kínálgatta a húslevest, de én csak arra tudtam gondolni: „Miért nem látja be, hogy ezzel árt neki is?”

Az ebéd után félrehívtam anyósomat a konyhába.

– Erzsi néni, beszélhetnénk egy kicsit?

Láttam rajta a feszültséget.

– Persze, Nóri. Mi a baj?

– Tudom, hogy segíteni akar Gergőnek… De nem gondolja, hogy ezzel csak rosszabb lesz neki? Hogy sosem fog felnőni?

Anyósom arca megkeményedett.

– Te ezt nem érted. Ő az én fiam! Ha bajban van, segítek neki. Te is anya leszel egyszer, majd megérted.

– De mi lesz Zsolttal? Vagy velünk? Miért kell nekünk mindig háttérbe szorulni?

Erzsi néni csak legyintett.

– Zsolt erős fiú. Mindig is az volt. Gergő érzékenyebb… neki nehezebb az élet.

Ott álltam a konyhában, és úgy éreztem magam, mint egy kívülálló. Mintha sosem lennék igazán része ennek a családnak. Hazafelé Zsolt csendben vezetett. Éreztem rajta is a feszültséget.

– Sajnálom – mondta végül halkan –, de nem tudok mit tenni.

– Dehogyisnem! – csattantam fel. – Ki kell állnod magadért! Értünk!

Zsolt csak megrázta a fejét.

– Ez mindig is így volt… Anyám sosem fog változni.

Azóta hetek teltek el. Egyre ritkábban megyünk át hozzájuk. Érzem, hogy Zsolt is szenved ettől az egész helyzettől, de képtelen szembeszállni az anyjával. Én pedig egyre inkább azt érzem: talán jobb lenne megszakítani velük a kapcsolatot egy időre. De vajon helyes lenne? Hiszen ők is a családom lettek… vagy legalábbis annak kellene lenniük.

Minden este ezen gondolkodom: meddig kell tűrnöm az igazságtalanságot? Hol húzódik a határ a család iránti lojalitás és az önbecsülés között? Ti mit tennétek az én helyemben?