„Elhagytál, most már idegenek vagyunk” – Egy anya harca a magányban

– Anya, te is elhagytál engem. Most már idegenek vagyunk – mondta Natália, miközben az ajtóban állt, hátán az iskolatáskával, arca komorabb volt, mint valaha. A kulcs még ott lógott a kezemben, ahogy hazaértem a műszakból, és a szívem egy pillanatra kihagyott. Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, és néztem a tizenkét éves lányomat, akinek a szemében valami végleg eltört.

Aznap is későn értem haza. A kórházban túlóráztam, mert valaki lebetegedett, és persze rám maradt minden. Mint mindig. Mióta Gábor elment – pontosabban mióta a lányunk megszületett és ő úgy döntött, hogy nem bírja ezt az egészet –, minden rám szakadt. Az első hónapokban még reménykedtem, hogy visszajön. Hogy csak megijedt, hogy majd rájön, mennyire hiányzunk neki. De nem jött vissza. Csak néha küldött egy-egy SMS-t: „Remélem, jól vagytok.” Soha nem kérdezte meg Natáliától, hogy milyen volt az iskolában, vagy hogy fáj-e a foga.

Azóta minden nap egy harc. Reggelente fél hatkor kelek, hogy elkészítsem Natáliának a reggelit, aztán rohanás az iskolába, onnan pedig a kórházba. Délután néha anyám segít – de ő is beteges már –, máskor meg Natália egyedül van otthon órákig. Tudom, hogy ez nem jó neki. Tudom, hogy hiányzom neki. De mit tehetnék? Ha nem dolgozom, nem tudom kifizetni az albérletet sem.

A barátnőim azt mondják, erős vagyok. Hogy csodálnak, amiért mindent egyedül csinálok. De ők nem látják azokat az estéket, amikor Natália sírva alszik el mellettem, vagy amikor én magam is zokogok a fürdőszobában, hogy ne hallja.

A legrosszabbak a hétvégék. Amikor mindenki más családostul megy ki a Margitszigetre vagy a Városligetbe fagyizni. Mi ketten ülünk otthon, és próbálok valami programot kitalálni, de Natália egyre zárkózottabb. Egyre többször mondja: „Anya, miért nincs nekem apukám?” Vagy: „Miért nem tudsz többet velem lenni?”

Egyik este aztán robbant minden. Fáradtan estem haza, Natália a szobájában ült és bámulta a telefont. Megkérdeztem tőle: – Mi baj van? – Mire ő csak annyit mondott: – Semmi. Mindig ezt mondod te is.

Akkor jöttem rá, mennyire eltávolodtunk egymástól. Próbáltam beszélgetni vele:
– Natália, kérlek… mondd el, mi bánt!
– Minek? Úgysem érsz rá meghallgatni! Mindig dolgozol! Apa legalább nem hazudik arról, hogy szeret!

Ez úgy ütött szíven, mint egy pofon. Próbáltam magyarázkodni:
– Tudod jól, hogy mindent érted csinálok…
– Nem érdekel! – kiabálta vissza. – Elhagytál! Most már idegenek vagyunk!

Aznap este órákig ültem a konyhában egy pohár hideg teával. Végiggondoltam mindent: hol rontottam el? Lehetett volna másképp? Talán ha többet beszélek vele… Talán ha jobban odafigyelek… De hogyan? Hogyan lehet egyszerre anya és apa lenni? Hogyan lehet szerető szülő és kenyérkereső is?

Másnap reggel csendben reggeliztünk. Natália kerülte a tekintetem. Aztán suli után váratlanul felhívott az osztályfőnöke:
– Juditka néni vagyok… Szeretnék beszélni magával Natáliáról.

A szívem összeszorult. Mi történt? Rossz jegy? Verekedés?
– Aggódom érte – mondta Juditka néni halkan. – Nagyon visszahúzódó lett mostanában. Sokszor sír az órákon is.

Akkor döntöttem el: változtatnom kell. Nem hagyhatom, hogy Natália teljesen bezárkózzon. Aznap este leültem mellé az ágyra.
– Sajnálom – kezdtem halkan –, hogy nem voltam itt neked eléggé… De szeretlek téged. Mindennél jobban.

Sokáig hallgatott, aztán odabújt hozzám.
– Anya… félek attól, hogy te is elmész egyszer.
– Soha nem foglak elhagyni – suttogtam.

Azóta próbálok többet vele lenni. Néha együtt főzünk vacsorát, máskor csak sétálunk egyet esténként a ház körül. Nem könnyű. Minden nap újabb kihívás. Gábor továbbra sem jelentkezik – néha azt kívánom, bárcsak legalább egy születésnapon felhívná Natáliát.

De most már tudom: nem lehetek tökéletes anya és apa egyszerre. De lehetek jelen. Lehetek őszinte.

Néha azon gondolkodom: Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány gyerek nő fel úgy, hogy egyik szülője hiányzik? És vajon mi kell ahhoz, hogy ne váljunk teljesen idegenekké egymás számára?

Ti mit gondoltok? Lehet-e pótolni egy hiányzó apát? Vagy csak próbáljuk túlélni nap mint nap?