Titkok, amelyek szétszakították a családomat – Egy magyar nő vallomása

– Miért nem tudsz végre rendes feleség lenni? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A teáscsésze megremegett, a benne lévő citromkarika megpördült. Én csak ültem ott, összeszorított ajkakkal, és próbáltam nem sírni. A férjem, Gábor, a sarokban állt, mintha ott sem lenne. Egyetlen szóval sem védett meg.

– Ilona néni, kérem… – próbáltam halkan, de ő már lendületben volt.

– Három éve vagytok házasok! Mindenki azt várja, mikor lesz végre unoka! A szomszéd Juliska már a harmadikat várja, te meg… – legyintett lemondóan. – Nem csoda, hogy Gábor ilyen levert.

A szívem összeszorult. Minden alkalommal ugyanaz a lemez. Mintha én választottam volna ezt a sorsot. Mintha én akarnám így. Pedig mennyire vágytam egy kisbabára! De erről senki sem akart hallani. Főleg Ilona néni nem.

A magyar valóságban az asszonytól elvárják, hogy gyereket szüljön. Ha nem megy, akkor biztos vele van baj. Gábor sosem beszélt erről az anyjával. Mindig csak hallgatott, amikor Ilona néni engem szidott. Én pedig egyre magányosabb lettem ebben a házasságban.

Az első évben még reménykedtem. Orvoshoz jártam, gyógynövényeket főztem, mindenféle babonát kipróbáltam, amit a faluban mondtak. Anyám is biztatott: „Majd jön az a gyerek, csak ne görcsölj rá!” De amikor Gábor is kezdett elfordulni tőlem, már tudtam: valami végleg eltört.

Egy este, amikor már harmadszor sírtam el magam a fürdőszobában, eldöntöttem: beszélek Gáborral.

– Gábor, kérlek… menjünk el együtt orvoshoz! Nem lehet, hogy csak velem van baj! – kérleltem.

– Minek? – vonta meg a vállát. – Anyám szerint te vagy túl stresszes. Meg különben is… nekem minden rendben volt régen.

– De sosem vizsgáltattad ki magad! – fakadtam ki.

– Nem fogok orvoshoz rohangálni! – vágta rá dühösen. – Ha neked ez ennyire fontos, menj egyedül!

Akkor éreztem először igazán: teljesen egyedül vagyok ebben a házasságban.

A következő hónapokban minden egyre rosszabb lett. Ilona néni hetente jött át hozzánk vidékről, mindig hozott valami süteményt vagy befőttet – és mindig hozta magával a kritikát is.

– Látod, Juliska mennyire boldog? Mert tudja, mi az asszony dolga! – mondta egyszer hangosan, amikor Gábor is ott volt.

– Anya, hagyd már abba! – szólt rá végre Gábor, de csak halkan, szinte suttogva.

Ilona néni rám nézett: – Ha neked lenne egy csepp eszed, már rég elmentél volna valami rendes javasasszonyhoz! Az én időmben nem volt ilyen sok meddő nő!

Egyik este felhívtam anyámat Budapesten.

– Anyu… nem bírom tovább – zokogtam bele a telefonba.

– Kislányom, ne hagyd magad! Ha Gábor szeretne igazán, kiállna melletted! – mondta keményen.

De Gábor nem állt ki mellettem. Egyre többet dolgozott, később járt haza. Amikor otthon volt is, csak bámulta a tévét vagy a telefonját nyomkodta. Éjszakánként én sírtam csendben mellette.

Aztán eljött az a nap, amikor minden megváltozott.

Ilona néni váratlanul beállított hozzánk egy vastag borítékkal a kezében.

– Ezt nézd meg! – nyomta az orrom alá. – Egy barátnőm lánya Pesten dolgozik egy magánklinikán. Elintéztem nektek időpontot. De csak neked! Gábornak nincs szüksége ilyen vizsgálatokra!

A kezem remegett a papírokkal. Akkor döntöttem el: elég volt.

Másnap reggel bementem Gáborhoz a hálóba.

– Vagy együtt megyünk orvoshoz, vagy vége! – mondtam határozottan.

Gábor először csak nézett rám döbbenten. Aztán dühösen felpattant:

– Zsarolsz? Ezért fenyegetsz válással? Csak mert nem tudsz gyereket szülni?

– Nem tudjuk, hogy ki miatt nincs gyerekünk! – kiáltottam rá végre én is. – De ha te nem vagy hajlandó utánajárni… akkor tényleg vége!

Napokig nem szólt hozzám. Végül nagy nehezen eljött velem a klinikára. Ott aztán kiderült az igazság: Gábornak volt problémája. Olyan egészségügyi gondja volt gyerekkorából, amiről ő sem tudott – de az anyja igen.

Amikor ezt megtudtam, mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Ilona néni évekig tudta az igazságot – és mégis engem hibáztatott mindenért!

Hazafelé menet Gábor némán vezetett. Otthon aztán kitört belőlem minden:

– Tudtad? Tudtad, hogy anyád tudta? Hogy éveken át engem alázott úgy, hogy ő mindent tudott?

Gábor csak ült az ágy szélén és hallgatott.

– Miért nem álltál ki mellettem? Miért hagytad, hogy így bánjon velem?

Nem válaszolt. Csak bámult maga elé.

Aznap este összepakoltam pár holmit és elmentem anyámhoz Budapestre. Ott sírtam ki magam igazán először hosszú idő után.

A következő hetekben Gábor többször hívott, de nem vettem fel a telefont. Ilona néni is írt egy levelet: „Remélem boldog vagy most már nélkülem.”

Nem tudom boldog vagyok-e. De legalább már nem érzem magam bűnösnek valamiért, amiről sosem tehettem.

Most itt ülök egy budapesti albérletben és azon gondolkodom: vajon hány magyar nő él még ilyen titkok árnyékában? Hányan viselik mások szégyenét némán? És vajon mi kell ahhoz, hogy végre kiálljunk magunkért?