Megbocsáthatok-e annak, aki összetörte a szívemet?

– Hogy képzeled, hogy csak így visszajössz? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kezem szinte görcsösen szorította a kávéscsészét, mintha attól vártam volna erőt. Gábor ott állt az ajtóban, ugyanabban a kabátban, amiben tizenkét évig minden reggel elment dolgozni. Most mégis idegennek tűnt.

– Zsuzsi, kérlek… – kezdte, de a hangja elhalt. A tekintete bűnbánó volt, de én már nem tudtam eldönteni, hogy ez őszinte-e vagy csak kétségbeesett.

Egy éve váltunk el. Egy éve, hogy megtudtam: van valaki más. Egy fiatalabb nő, akivel új életet akart kezdeni. Akkor azt hittem, belehalok. A barátnőim – Ági és Judit – végig mellettem álltak. Ági egyszer azt mondta: „Zsuzsi, ha egyszer visszajön, ne engedd be újra az életedbe. Az ilyen emberek nem változnak.” Akkor bólogattam, most viszont minden összezavarodott bennem.

– Csak beszélgetni szeretnék – mondta Gábor halkan. – Tudom, hogy mindent elrontottam. De rájöttem, hogy nélküled semmi vagyok.

A szavak fájtak. Annyiszor álmodoztam erről a mondatról az elmúlt hónapokban, de most már nem voltak gyógyító erejűek. Inkább csak feltépték a sebeket.

– És mi van vele? – kérdeztem élesen. – Az új életed? Az új szerelmed?

Gábor lehajtotta a fejét.

– Elment. Nem volt az igazi… Nem tudom… Te hiányzol.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg én hiányzom neki, vagy csak az ismerős, kényelmes élet? Vajon tényleg szeretett valaha is?

Az első hónapok a válás után pokoliak voltak. Minden reggel sírva ébredtem. A lakás üres volt nélküle, a gyerekek – Bence és Lilla – felváltva voltak nálam és nála. Lilla egyszer megkérdezte: „Anya, ugye nem miattunk ment el apa?” Akkor azt mondtam neki: „Nem, kicsim, ez felnőtt dolog.” De magamban én is ezt kérdeztem: mit rontottam el?

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám szerint túl sokat dolgoztam, apám szerint túl engedékeny voltam Gáborral. Mindenki jobban tudta nálam, mit kellett volna tennem. Csak én nem tudtam semmit biztosan.

Aztán lassan elkezdtem újra élni. Elmentem futni reggelente a Margitszigetre, beiratkoztam egy festőtanfolyamra, és néha még randiztam is – bár egyik sem tartott sokáig. Megtanultam egyedül elaludni, egyedül reggelizni, egyedül nevetni.

Most pedig itt áll előttem Gábor, és azt mondja: „Sajnálom.”

– Mit vársz tőlem? – kérdeztem végül.

– Egy esélyt… hogy bebizonyíthassam: változtam.

Felnevettem – keserűen.

– Tizenkét évig volt esélyed. Akkor nem gondoltál rám? Nem gondoltál Bencére és Lillára?

Gábor leült az asztalhoz. Láttam rajta a fáradtságot, a megbánást – vagy csak a vereséget?

– Tudom, hogy nincs mentségem – mondta halkan. – De szeretlek. Szeretlek titeket.

A gyerekek épp az apjukhoz készültek hétvégére. Most azonban Lilla beszaladt a konyhába.

– Anya! Apa tényleg hazajön?

Gábor felnézett rá, könnyes szemmel.

– Csak beszélgetünk, kicsim – mondtam gyorsan.

Lilla odaszaladt hozzá és átölelte. Bence is megjelent az ajtóban, csendben figyelte a jelenetet.

Aznap este Ági felhívott.

– Na? Mit akar?

– Visszajönne…

– És te mit akarsz?

Ez volt az igazi kérdés. Mit akarok? Vissza akarom kapni azt az életet, amit elvesztettem? Vagy inkább azt az új nőt akarom lenni, aki megtanult egyedül boldogulni?

Az éjszaka közepén felébredtem. Kimentem a konyhába, leültem a sötétben. Hallgattam a csendet. Emlékeztem arra a napra, amikor Gábor először mondta: „Szeretlek.” Akkor még hittem neki. Most már nem tudom.

Másnap reggel Gábor üzenetet hagyott: „Nem adom fel. Várok rád.”

A gyerekek örülnének neki – legalábbis eleinte biztosan –, de mi lesz velem? Mi lesz azzal a Zsuzsival, aki végre elkezdte megtalálni önmagát?

A munkahelyemen is mindenki tudott mindent. A kolléganőm, Erika egyszer azt mondta: „Ha visszafogadod, soha nem fogod elfelejteni azt az érzést.” Igaza lehetett.

Este leültem Bencével beszélgetni.

– Anya… ha apa visszajönne… te boldog lennél?

Nem tudtam válaszolni.

Most itt ülök egyedül ebben a lakásban, ahol minden emlék fájdalmasan ismerős. Vajon képes vagyok megbocsátani? És ha igen… akarom-e egyáltalán?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki összetörte a szívedet? Vagy inkább tovább kell lépni és végre önmagunkat választani?