Egy hét álmatlan éjszaka – amikor a férjem eltűnt az életemből

– Miért nem veszed fel végre a telefont, András? – suttogtam a sötétben, miközben a telefonom kijelzőjén már harmadszor jelent meg ugyanaz a név: „Anyu”. Nem András. Nem az, akit vártam. A kislányom, Lili, a másik szobában forgolódott, néha felsírt álmában. Én pedig ott ültem a kanapén, pizsamában, hajnalban, és próbáltam nem sírni.

Anyám hangja a vonal másik végén fáradt volt és kissé türelmetlen. – Zsuzsi, nem lehet ezt így csinálni. Andrásnak is nehéz most. Talán csak összetört egy kicsit. Adj neki időt.

– De anyu, én is összetörtem! – tört ki belőlem a zokogás. – Egyedül vagyok Lilivel, nem alszom napok óta, és ő még csak egy üzenetet sem ír!

Anyám sóhajtott. – Tudod, apád is volt ilyen… amikor elvesztette a munkáját. Elment vidékre a nagybátyádhoz, hetekig nem hallottunk róla. Visszajött végül. De sosem lett már ugyanaz.

Letettem a telefont. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott halkan. Az asztalon ott állt András bögréje, benne a reggeli kávé maradéka – már napok óta nem nyúlt hozzá senki. Minden reggel elhatároztam, hogy elmosom, de valahogy nem ment. Mintha ha elmosnám, végleg eltűnne belőle az emléke.

A hét elején még minden normálisnak tűnt. András fáradtan jött haza a munkából, de mindig adott egy puszit Lilinek, aztán leült mellém a kanapéra. Aztán egyik este csak annyit mondott: – Zsuzsi, nem bírom tovább ezt az egészet. Kell egy kis idő.

– Miféle idő? – kérdeztem értetlenül.

– Nem tudom… csak… túl sok minden van most. A munkahelyen is szorongatnak, Lili beteg volt múlt héten, te is feszült vagy… Nem tudom, hogy tudom-e ezt tovább csinálni.

Azt hittem, csak egy kis séta kell neki. De másnap reggel már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem anyámékhoz pár napra. Ne haragudj.”

Azóta eltelt nyolc nap. Nyolc álmatlan éjszaka. Nyolc nap magányban, bizonytalanságban.

Az első napokban még reménykedtem. Írtam neki üzenetet: „Hiányzol.” „Lili kérdezi, mikor jössz haza.” „Szeretünk.” Nem válaszolt.

A harmadik napon anyám átjött segíteni. Főzött nekünk levest, kitakarított egy kicsit. De amikor megkérdeztem tőle: – Szerinted visszajön? – csak annyit mondott: – Zsuzsi, néha az embereknek össze kell törniük ahhoz, hogy újra fel tudjanak állni.

De én nem akarok újra felállni nélküle.

A negyedik éjszakán Lili belázasodott. Egész éjjel virrasztottam mellette, törölgettem a homlokát vizes ruhával, közben pedig magamban könyörögtem: „András, kérlek, gyere haza.” Hajnalban végre elaludt a lázcsillapítótól. Én pedig ott ültem mellette az ágy szélén és azon gondolkodtam: vajon András most is alszik? Vagy ő is ébren van valahol és rágja magát?

A munkahelyemen már észrevették rajtam a fáradtságot. A főnököm, Katalin néni odahívott magához: – Zsuzsi, minden rendben otthon? Nagyon sápadt vagy mostanában.

Hazudtam neki: – Csak Lili betegeskedik egy kicsit.

De Katalin néni nem hülye. Látta rajtam az idegességet. Másnap délután korábban elengedett haza.

A hetedik napon már nem bírtam tovább. Felhívtam András anyját.

– Jó napot kívánok, Ilonka néni! András ott van?

– Igen, itt van – felelte halkan. – De nagyon maga alatt van. Nem akar beszélni senkivel.

– Legalább mondja meg neki, hogy Lili nagyon hiányolja… és én is.

– Átadom neki – mondta Ilonka néni, de hallottam a hangján: nem hiszi el igazán.

Aznap este Lili odabújt hozzám az ágyban.

– Anya… apa mikor jön haza?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a haját és azt hazudtam: – Hamarosan.

Most itt ülök a sötétben, egyedül a gondolataimmal és azzal a kérdéssel: vajon tényleg csak összetört András? Vagy egyszerűen csak elfáradt abban, hogy családapa legyen? És én… én vajon elég vagyok ahhoz, hogy visszajöjjön?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki cserben hagyja a családját? Vagy ez már örökre nyomot hagy bennünk?