Tökéletlen apa – Egy magyar család története a széthullás és újjászületés határán
– Anya, miért sírsz már megint? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a matekfüzetem fölé görnyedtem. A panelház harmadik emeletén minden este ugyanaz a jelenet: anyám a sárga műanyag széken, kezében egy félig üres üveg Fütyülős, arcán elkenődött smink, a szeme alatt sötét karikák.
– Nem sírok, csak… csak fáradt vagyok, Zsófi – motyogta, és hátat fordított. A hűtő zúgása, a szomszédok veszekedése a falon túl, és az én csendes dühöm – ez volt a gyerekkorom hangulata.
Apám emlékét csak halványan őriztem: egy szombat délután, amikor együtt mentünk le a játszótérre, ő lökött a hintán, anya nevetett. Aztán egy nap nem jött haza. Egy baleset az M3-ason – ennyit mondtak. Anyám akkor még próbált erős lenni, de ahogy múltak a hónapok, egyre többször jött elő az ital.
Aztán jött Tamás. Egyik este anyám bemutatta: – Ő Tamás, mostantól velünk lakik.
Tamás magas volt, barna szemű, mindig hozott valami csokit vagy kiflit nekem. Először örültem neki – végre valaki, aki nem kiabál velem. De hamar rájöttem: Tamás nem apám. Nem is akart az lenni. A hétvégéket a haverjaival töltötte a kocsmában, hétköznap esténként pedig anyámmal veszekedett a pénz miatt.
Egyik este anyám sírva jött be a szobámba.
– Zsófi, kicsim… babát várok. Tamástól. Szerinted megtartsam?
Megdermedtem. Tizenkét éves voltam. Mit tudtam én az életről? Csak annyit mondtam: – Igen, anya. Szeretnék egy testvért.
Anyám szemében remény csillant. Pár hétig minden jobb lett: főzött, takarított, még mesélt is nekem esténként. De Tamás egyre furcsábban viselkedett. Egyik este részegen jött haza:
– Mi van már megint? – förmedt rám, amikor véletlenül levertem egy poharat.
– Bocsánat… – suttogtam.
– Ne bocsánatkozz! – ordította, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Aztán eljött a nap: anyámat mentő vitte el éjszaka. Tamás idegesen járkált fel-alá a lakásban.
– Mi lesz most? – kérdeztem félve.
– Honnan tudjam? – mordult rám.
Reggel telefonáltak a kórházból: megszületett a húgom. Egészséges kislány lett – Anna. De Tamás arca elsötétült.
– Ez nem az én dolgom! – kiabálta anyámnak a kórházban. – Nem akarok semmilyen gyereket! Elég volt ebből az egészből!
Anyám zokogott. Én ott álltam mellette, és először éreztem azt, hogy nekem kell erősnek lennem helyette is.
Tamás két nap múlva összepakolt és eltűnt. Anyám hetekig csak feküdt az ágyban, Anna sírt, én próbáltam ringatni, pelenkázni – amit egy tizenkét éves tud. A nagymama néha áthozott egy fazék levest, de ő is csak fejcsóválva mondta:
– Ez nem élet, Zsófikám… De legalább ti ketten vagytok egymásnak.
Az évek teltek. Anyám néha dolgozott takarítóként egy irodaházban Zuglóban, néha megint ivott. Anna csendes volt és okos; hamar megtanult olvasni, mindig hozzám bújt esténként.
A gimiben már szégyelltem hazahívni bárkit is. A barátnőimnek azt mondtam: apám külföldön dolgozik, anyám sokat dolgozik éjszakánként is – csak ne kérdezzenek többet.
Egy nap anyám bejelentette:
– Újra van valakim. Józsi rendes ember, van saját lakása is Újpesten.
Józsi tényleg más volt: csendes, türelmes, Annával játszott társasjátékot, engem is meghallgatott. Anyám mellette lassan leszokott az italról. Először hittem el igazán: lehet még normális életünk.
Anna tizenhárom éves lett, én már egyetemre jártam. Egy vasárnap reggel csöngettek. Anna nyitott ajtót – és ott állt Tamás.
Ősz hajjal, beesett arccal nézett ránk.
– Beszélhetnék Évával? – kérdezte halkan (anyámat Évának hívták).
Anna hátralépett mögém.
– Mit akarsz? – kérdeztem keményen.
– Tudom… hibáztam. Sokat gondolkodtam rajtatok… Azóta sincs senkim… Szeretném látni Annát… az én lányomat…
Anna remegett mellettem.
– Neked nincs lányod itt – mondtam halkan. – Te elmentél akkor is, amikor szükség lett volna rád.
Tamás letérdelt Annához:
– Kicsim… bocsáss meg apának…
Anna hátralépett:
– Nekem Józsi az apukám! – kiáltotta könnyes szemmel.
Anyám ekkor lépett ki a szobából:
– Menj el innen! Most már boldogok vagyunk nélküled!
Tamás lehajtott fejjel távozott. Az ajtó becsukódott mögötte – és mintha végre kisütött volna a nap a lakásban.
Azóta is sokszor gondolkodom: lehet-e valaha megbocsátani annak, aki elhagyott minket? Vagy csak tovább kell lépni? Ti mit tennétek a helyemben?