Anyám intő szavai: „Soha ne engedj be egyedülálló barátnőt a házadba” – Egy anya magányának története

– Ne haragudj, most nem tudok találkozni, Ádám épp most aludt el, és ha felébred, megint órákig sírni fog – suttogtam a telefonba, miközben a kisfiam mellkasának emelkedését figyeltem. Réka hangja csalódottan csengett: – Már megint? Zsófi, lassan elfelejtem, hogy nézel ki! – próbált viccelődni, de éreztem a sértettséget a hangjában.

Letettem a telefont, és a nappali csendjében csak anyám régi mondása visszhangzott bennem: „Soha ne engedj be egyedülálló barátnőt a házadba!” Gyerekkoromban mindig furcsálltam ezt a tanácsot. Most, hogy feleség és anya lettem, egyre többször gondolok rá. Vajon tényleg veszélyesek az egyedülálló barátnők? Vagy csak az anyai féltékenység beszél belőlünk?

Réka a gimnázium óta a legjobb barátnőm. Együtt sírtunk az első szerelmi csalódásokon, együtt nevettünk az érettségi banketten. De most minden megváltozott. Ő még mindig szabad, esténként bulizik, hétvégén kirándul, míg én itthon vagyok Ádámmal, és néha azt sem tudom, milyen nap van.

Egyik este, amikor Gergő – a férjem – későn ért haza a munkából, kiborultam. – Nem bírom tovább! – csattantam fel. – Egész nap csak a gyerek, mosás, főzés… Réka legalább felhívott volna kávézni! – Gergő fáradtan rám nézett: – Hívd át ide. Vagy félsz attól, amit anyád mondott? – gúnyos mosoly jelent meg az arcán.

Elpirultam. Nem akartam beismerni, de tényleg féltem. Mi van, ha Réka túl jól kijön Gergővel? Mi van, ha én már nem vagyok érdekes? Mi van, ha anyámnak igaza van?

Másnap mégis felhívtam Rékát. – Gyere át délután. Kávézunk egyet, amíg Ádám alszik. – A hangom remegett.

Réka mosolyogva lépett be az ajtón. Friss parfüm illata betöltötte a lakást. – De jó újra látni! – ölelt meg. A konyhában ülve mesélt az új munkahelyéről, a randijairól. Én csak hallgattam, miközben Ádámot ringattam.

– És te? Hogy vagy? – kérdezte hirtelen.

– Fáradtan. Néha úgy érzem, elvesztem önmagam – vallottam be halkan.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte őszintén.

– Nem tudom… Talán csak beszélgetni szeretnék valakivel, aki nem sír vagy böfög – próbáltam viccelni.

Nevettünk. Aztán Gergő hazajött. Réka felpattant: – Szia! Réka vagyok! – Gergő kezet fogott vele, és udvariasan mosolygott. De ahogy beszélgettek, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha kívülálló lennék a saját otthonomban.

Este Gergő megjegyezte: – Réka nagyon kedves lány. Kicsit irigy vagyok rá, hogy ilyen szabad élete van.

– Anyám szerint pont ezért veszélyesek az ilyen barátnők – vágtam rá keserűen.

– Ugyan már! – legyintett Gergő. – Ne hagyd, hogy mások félelmei irányítsák az életedet.

De nem tudtam elengedni a gondolatot. Pár nap múlva Réka újra átjött. Ezúttal Gergő is otthon volt. Együtt vacsoráztunk. Réka nevetett Gergő viccein, Gergő pedig érdeklődve hallgatta Réka történeteit. Én pedig egyre kisebbnek éreztem magam.

Az este végén Réka megölelt: – Köszönöm a meghívást! Jó volt veletek lenni.

Amikor elment, Gergő rám nézett: – Ugye tudod, hogy szeretlek? Ne aggódj feleslegesen!

De én aggódtam. Nem Réka miatt igazán, hanem magam miatt. Mi van, ha tényleg elveszítem önmagam ebben az új szerepben? Mi van, ha már csak anya vagyok és feleség?

Másnap anyám hívott: – Na, hogy ment a vendéglátás? Remélem, nem hagytad egyedül őket…

– Anya! Ez nem így működik! Réka nem ellenség! Csak… néha félek attól, hogy már nem tartozom sehová.

Anyám sóhajtott: – Az élet ilyen. Az ember változik. Csak vigyázz magadra!

Aznap este sokáig ültem Ádám ágya mellett. Néztem az alvó kisfiamat és azon gondolkodtam: Vajon tényleg veszélyesek az egyedülálló barátnők? Vagy csak attól félek, hogy elveszítem azt az életet, amit már nem élhetek?

Talán mindannyiunkban ott él ez a félelem: hogy valaki más elveheti azt, amiért annyit küzdöttünk. De mi van akkor, ha nem mások jelentik a veszélyt, hanem a saját bizonytalanságaink?

Ti mit gondoltok? Tényleg igaz anyám régi tanácsa? Vagy csak mi magunk teremtjük meg ezeket a falakat?