Majdnem, mint a filmekben – Egy vidéki asszony igaz története

– Hogy képzeled ezt, Zoli? – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalra csaptam. A pohárban remegni kezdett a tea, a kanál csilingelt. – Hogy hagyhatsz itt engem, harminc év után?

Zoli csak állt az ajtóban, kezében a kopott bőrönddel. Nem nézett rám, csak a cipője orrát bámulta. – Nem bírom tovább, Klári. Megfulladok ebben a házban. Ebben az életben. – A hangja olyan fáradt volt, mintha minden ereje elhagyta volna.

– És én? Én nem számítok? – kérdeztem rekedten. A szavak a torkomon akadtak, mintha valaki szorítaná.

– Te mindig erősebb voltál nálam – mondta halkan. – Majd megoldod.

Aztán kiment. Hallottam, ahogy becsapódik mögötte a kertkapu. A kutya ugatott utána, de Zoli nem fordult vissza.

Ott maradtam egyedül a házban, ahol minden tárgy az ő jelenlétét őrizte: a szekrényben az inge, az előszobában a gumicsizmája. A faluban hamar elterjedt a hír. A szomszédasszonyok összesúgtak a boltban: „Klárit otthagyta a férje! Biztos valami fiatalabb nő miatt.”

A legrosszabb az volt, hogy senki sem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. Mindenki csak találgatott, pletykált. Anyám is csak annyit mondott telefonon: – Látod, mondtam én, hogy Zoli sosem volt neked való.

A lányom, Dóri Budapesten él, ritkán jár haza. Amikor megtudta, hogy apja elment, csak annyit írt messengeren: „Anya, ha kell segítség, szólj.” De tudtam, hogy nem jön haza. Saját élete van.

Az első hetekben minden reggel sírtam. Aztán már csak esténként. Végül már sírni sem tudtam. Csak ültem a tévé előtt és néztem a sorozatokat, ahol mindig minden jóra fordul. Ott a férfiak visszajönnek bocsánatot kérni, vagy legalább valaki új belép az életbe.

Nálam nem történt semmi ilyen. A kertet egyedül gondoztam, a tyúkokat egyedül etettem. A faluban mindenki úgy tett, mintha semmi sem változott volna – de éreztem a tekinteteket a hátamon.

Egy nap aztán megjelent nálam Marika néni, a szomszéd. – Klárikám, ne haragudj, hogy így beállítok… de hallottad? Zoli látták Gyöngyösön egy nővel! – Sajnálkozva nézett rám.

– Nem érdekel – mondtam dacosan. De belül összetörtem.

Aztán jött az ősz, és vele együtt az első igazi magányos este. Akkor döntöttem el: nem hagyom magam. Elmentem dolgozni a helyi boltba. Nem volt könnyű újra emberek közé menni – mindenki engem nézett.

Egyik délután bejött egy férfi: magas, őszes halántékú, ismerős arc – Gábor volt az általánosból. Régen együtt jártunk iskolába, aztán ő elköltözött Pestre. Most visszajött gondozni az idős anyját.

– Szia Klári! – mosolygott rám melegen. – Rég láttalak! Hogy vagy?

Először csak udvariasan válaszoltam. De Gábor minden nap bejött egy kifliért vagy tejért – mindig váltottunk pár szót. Egyik este aztán megállt a bolt előtt és megkérdezte:

– Nincs kedved sétálni egyet?

Először nemet akartam mondani – mit szólna a falu? De aztán bólintottam.

Sétáltunk a falu végéig, ahol már csak kukoricaföldek vannak és csend. Gábor mesélt Pestről, én meg arról beszéltem, milyen nehéz egyedül újrakezdeni.

– Tudod, Klári – mondta halkan –, én is elvesztettem mindent Pesten. Válás után visszajöttem ide… Azt hittem, soha többé nem lesz újrakezdés.

– Én is így érzem – suttogtam.

A séták rendszeressé váltak. Egyre többet nevettünk együtt; Gábor segített megjavítani a kerítést is. Egy nap azonban váratlanul megjelent Zoli az udvaron.

– Mit keresel itt? – kérdeztem ridegen.

– Hazajöttem… Nincs pénzem sehol lakni… Megbántam mindent…

Gábor épp akkor lépett ki a házból egy vödörrel.

– Te meg ki vagy? – förmedt rá Zoli.

– Egy barát – felelte Gábor nyugodtan.

Zoli dühösen elviharzott. Este felhívott Dóri:

– Anya! Apa sírt telefonban! Mi történt?

– Semmi olyan, amit ne tudna helyrehozni magában – mondtam fáradtan.

A faluban újabb pletykák indultak: „Klári máris más férfival!” „Zoli vissza akar menni hozzá!”

Egy este Gábor megfogta a kezemet:

– Klári… Nem akarok bajt okozni neked… Ha akarod, eltűnök…

– Ne menj sehová! – mondtam hirtelen. – Elég volt abból, hogy mindig mások véleménye szerint élek.

A következő héten Zoli végleg elment; hallottam, hogy Pestre költözött egy rokonhoz. A falu lassan elfogadta Gábort mellettem; már nem suttogtak annyit mögöttem.

De anyám még mindig nem békélt meg:

– Klári! Hogy lehetsz ilyen könnyelmű? Egy életet leéltél Zolival!

– Anya… Az élet nem film. De talán mégis jár nekem egy kis boldogság.

Most már tudom: nem attól lesz valaki erős, hogy mindent kibír egyedül. Hanem attól, hogy képes újra bízni és szeretni akkor is, ha mindenki más ellene beszél.

Néha még ma is felteszem magamnak: Vajon jól döntöttem? Lehet-e boldog az ember akkor is, ha nem úgy alakul az élete, mint a filmekben? Ti mit gondoltok erről?