Mindent odaadtam, mégis elhagytak – Judit története

– Hogy tehetted ezt velem, Tamás? – suttogtam a konyhaasztalnál ülve, miközben a kezem remegett a bögrével. A gyerekek már aludtak, a lakás csendje szinte fojtogató volt. Tamás az ajtóban állt, tekintetét kerülte, mintha a padlón keresné a válaszokat.

– Judit, én… nem így akartam – mondta végül, de a hangja üresen kongott.

Aznap este minden megváltozott. Addig azt hittem, boldog család vagyunk. Mindent megtettem Tamásért: főztem, mostam, szerveztem a gyerekek életét, dolgoztam is, hogy ne legyen gond a pénzzel. A barátnőim gyakran mondták: „Judit, te túl jó vagy hozzá!” De én csak nevettem, hiszen szerettem őt. Vagy legalábbis azt az embert, akinek hittem.

Aztán jött az a telefonhívás. Egy idegen női hang: „Judit? Sajnálom, de tudnod kell, hogy Tamás már hónapok óta velem van.” Először azt hittem, rossz vicc. De amikor Tamás hazaért, és a szemébe néztem, mindent megértettem. Az árulás ott ült a tekintetében.

Aznap este órákig vitatkoztunk. – Miért? – kérdeztem újra és újra. – Miért nem voltam elég jó? Mit rontottam el?

Tamás csak hallgatott, majd végül annyit mondott: – Elfáradtam ebbe az életbe. Nem érzem magam boldognak.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hát ezért adtam fel mindent? Az álmaimat, a karrieremet? Az egyetemi éveim alatt még arról álmodoztam, hogy tanár leszek, de amikor megszületett Bence és utána Anna is, minden időmet nekik szenteltem. Tamás karrierje fontosabb lett – ő volt az ügyvéd úr, én meg csak „Tamás felesége”.

Az elkövetkező napokban mintha egy idegen lakásban éltem volna. Tamás egyre később járt haza, a gyerekek kérdezgették: – Anya, apa miért nem vacsorázik velünk? – Hazudtam nekik: – Sok a munkája.

Egy este Anna odabújt hozzám: – Anya, ugye nem fogsz sírni ma is? – Akkor döbbentem rá, mennyire átlátnak rajtam. Próbáltam erős lenni miattuk, de belül darabokra hullottam.

A szüleimhez fordultam tanácsért. Anyám csak annyit mondott: – Juditkám, mi mindig itt vagyunk neked. De ne hagyd, hogy valaki így bánjon veled! Apám viszont dühös lett: – Az a Tamás egy hálátlan! Mindent megkapott tőled!

A barátnőim is próbáltak segíteni. Zsuzsa egyszer azt mondta: – Tudod, Judit, néha túl sokat adunk magunkból másoknak. Elfelejtjük, hogy mi is számítunk.

Hetek teltek el így. Egyre többször gondoltam arra: ki vagyok én Tamás nélkül? Egyáltalán létezem még? Vagy csak egy árnyék vagyok abból a lányból, aki valaha voltam?

Egy nap Tamás bejelentette: – Elköltözöm. Sajnálom.

Nem könyörögtem neki. Csak néztem utána az ablakból, ahogy elhajt az autójával. A gyerekek sírtak aznap este. Én is sírtam velük.

A következő hónapok nehezek voltak. Egyedül vittem a gyerekeket iskolába, dolgoztam tovább az irodában, esténként próbáltam mosolyogni rájuk. De minden este magányosan ültem a kanapén.

Egy napon Anna rajzolt nekem egy képet: hárman voltunk rajta kézen fogva. Apa nem volt ott. Megkérdeztem tőle: – Hol van apa? – Ő csak vállat vont: – Ő már mással van boldog.

Akkor döntöttem el: nem hagyom, hogy ez legyen az életem vége. Elmentem egy pszichológushoz. Nehéz volt beszélni az érzéseimről, de lassan rájöttem: nem csak Tamás hibája volt minden. Én is elveszítettem önmagamat ebben a házasságban.

Elkezdtem újra olvasni, festeni – ahogy régen az egyetemen. A gyerekekkel kirándultunk a Normafánál, sütöttünk hétvégén palacsintát. Lassan újra megtanultam nevetni.

Tamás néha felhívott: – Hogy vagytok? – kérdezte bűntudatosan. Már nem fájt annyira hallani a hangját.

Most itt ülök a nappaliban egyedül, de már nem érzem magam elveszettnek. Tudom, hogy erős vagyok – mert túléltem azt is, amitől mindig féltem: hogy egyedül maradok.

De vajon tényleg hibáztathatom Tamást mindenért? Vagy nekem is tanulnom kellett ebből valamit? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?