Kettős élet árnyékában: Egy házasság megrendülése

– Hol voltál már megint ilyen sokáig, Gábor? – kérdeztem halkan, miközben a kulcs csörrenése után belépett az előszobába. A hangom remegett, de próbáltam nem mutatni a bennem kavargó kétségeket.

– Elhúzódott a megbeszélés, tudod, milyen a főnököm – felelte, miközben le sem vette a kabátját, csak ledobta a cipőjét és már indult is a fürdő felé. A válasz rutinszerű volt, de valami megváltozott benne. Nem nézett rám. Nem keresett kifogásokat, csak el akart tűnni előlem.

Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. Gábor mindig is kiszámítható ember volt: reggel hétkor kávé, fél nyolckor indulás, este hatkor haza. Most viszont gyakran jött későn, néha éjfél után. Az inge idegen illatot árasztott – nem az én parfümömet, nem is a megszokott dohányt vagy kávét éreztem rajta, hanem valami édeset, nőieset. A szívem összeszorult minden alkalommal, amikor beleszagoltam a ruhájába.

A barátnőim – Zsuzsa és Ági – azt mondták, ne aggódjak, biztos csak sok a munka. De én éreztem, hogy valami nincs rendben. Egy este, amikor Gábor azt mondta, hogy céges vacsorára megy, eldöntöttem: utánajárok. Felvettem a kabátom, és követtem őt a sötét budapesti utcákon át.

Ahelyett azonban, hogy egy étteremhez érkezett volna, Gábor egy régi bérház kapuján ment be a Józsefvárosban. Óvatosan követtem, a szívem vadul vert. Felment az első emeletre, majd eltűnt egy ajtó mögött. Ott álltam a lépcsőházban, és hallgattam: nevetés szűrődött ki bentről, gyerekzsivaj. Megdöbbentem. Nem egy női hangot hallottam csak, hanem gyerekekét is.

Másnap reggel úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. De belül már tudtam: Gábornak titka van. Napokig őrlődtem. Végül nem bírtam tovább: amikor elment dolgozni, visszamentem abba a házba. Az ajtón egy névtábla: „Kissné Kovács Erika”. Csengettem. Egy harmincas éveiben járó nő nyitott ajtót két kisgyerekkel a háta mögött.

– Segíthetek? – kérdezte kedvesen.

– Elnézést… csak… azt hiszem, eltévedtem – hebegtem zavaromban.

Hazafelé menet sírtam. Nem tudtam eldönteni: Gábor új családot alapított? Vagy csak segít valakinek? De miért titkolná ezt előlünk?

Aznap este szembesítettem őt.

– Gábor, ki az az Erika? És kik azok a gyerekek?

Először tagadott. Aztán láttam rajta: megtört.

– Nem tudom tovább titkolni – mondta halkan. – Erika régi barátom… A gyerekek nem az enyémek. Segítek nekik anyagilag és néha vigyázok rájuk is. Erika férje meghalt tavaly autóbalesetben. Nem akartam neked mondani… Féltem, hogy félreérted.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és dühöt.

– Miért nem bíztál bennem? Miért kellett hazudnod?

– Mert te is megváltoztál – vágta rá keserűen. – Mióta Peti elköltözött Debrecenbe az egyetem miatt, mintha mindketten elvesztettük volna az irányt. Én próbáltam segíteni másokon… te pedig csak gyanakodtál rám.

Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. A házban csend volt és hideg. Zsuzsa próbált vigasztalni:

– Talán csak újra kell tanulnotok bízni egymásban.

De hogyan lehet újra bízni valakiben, aki hónapokon át hazudott?

Egy este Gábor leült mellém.

– Sajnálom – mondta őszintén. – Nem akartalak megbántani. De úgy éreztem, már nem vagyunk egymásnak fontosak.

A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Én is hibáztam – suttogtam. – Talán tényleg elvesztettük egymást… De akarom még keresni azt, ami összekötött minket.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Néha sikerül, néha nem. A bizalom lassan épül újra – de minden nap küzdenünk kell érte.

Vajon lehet-e újrakezdeni egy házasságot ennyi hazugság után? Ti mit tennétek a helyemben?