Anyósom árnyékában: Hogyan veszítettem el az otthonomat és a feleségem bizalmát

– Már megint későn jössz haza, Gábor! – csattant fel Zsuzsa hangja, ahogy beléptem a lakásba. A hangjában ott vibrált valami új, valami hideg, amitől összeszorult a gyomrom. A konyhaasztalnál ült, mellette anyja, Ilona, aki egyetlen pillantással is képes volt megfagyasztani a levegőt.

– A főnököm visszatartott – próbáltam magyarázkodni, de már tudtam, hogy felesleges. Ilona csak megvetően felhorkantott.

– Mindig van valami kifogásod. Zsuzsa, nem gondolod, hogy ideje lenne végre rendes férjet választanod? – szólt oda a lányának, de úgy, hogy én is jól halljam.

Zsuzsa nem nézett rám. Csak az asztalra meredt, ujjai idegesen doboltak a pohár peremén. Aznap este már nem beszéltünk többet. Ilona ott maradt éjszakára is, és másnap reggel is ő főzte a kávét.

Ez így ment hónapokon át. Ilona egyre többet volt nálunk. Először csak segíteni jött – legalábbis ezt mondta –, de hamarosan már mindenbe beleszólt. Azt mondta Zsuzsának, hogy nem vagyok elég ambiciózus, hogy nem keresek eleget, hogy nem vagyok elég jó férj. Zsuzsa pedig egyre távolabb került tőlem.

Egyik este hazaérve azt láttam, hogy Ilona a nappaliban ül, Zsuzsa pedig sír. Odaléptem hozzájuk.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

Ilona rám nézett, szeme szinte villámokat szórt.

– Elég volt ebből! – mondta. – Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd a lányomat!

– Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

– Tudom, hogy van valakid! – vágta hozzám Ilona. – Láttalak azzal a nővel a parkban!

Először fel sem fogtam, miről beszél. Aztán rájöttem: egy régi kolléganőmmel találkoztam pár napja, aki épp válik, és tanácsot kért tőlem. De ezt hiába próbáltam elmagyarázni.

– Zsuzsa, kérlek… – fordultam a feleségemhez.

De ő csak sírt tovább. Ilona átölelte.

– Látod? Mondtam én neked…

Attól a naptól kezdve minden megváltozott. Zsuzsa már alig beszélt velem. Ilona pedig egyre inkább átvette az irányítást: ő döntötte el, mit eszünk vacsorára, milyen függönyt vegyünk a nappaliba, sőt még azt is, hogy mikor mehetek el otthonról.

Aztán jött a következő csapás: Zsuzsa közölte velem, hogy szeretné, ha egy időre elköltöznék. „Anyu szerint így mindketten tisztábban láthatjuk a dolgokat” – mondta halkan.

Költöztem hát vissza apámhoz egy kis panelba Újpesten. Minden este azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem bízik bennem Zsuzsa? Miért hiszi el anyja minden szavát?

Hetek teltek el így. Próbáltam beszélni Zsuzsával telefonon, de vagy Ilona vette fel helyette, vagy csak annyit mondott: „Most nem alkalmas.” Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját életemben.

Egyik nap apám szólt:

– Gábor, kaptál egy levelet.

Felbontottam. Ügyvédi felszólítás volt: Zsuzsa nevére került a lakásunk fele – még az esküvő előtt íratták át így Ilona tanácsára –, most pedig azt követelik tőlem, hogy adjam át a kulcsokat és költözzek ki véglegesen.

Összetörtem. Ott ültem apám konyhájában, kezemben a levéllel, és csak bámultam magam elé. Minden elveszettnek tűnt: az otthonom, a feleségem bizalma… minden.

Az utolsó próbálkozásként elmentem Zsuzsához. Ilona nyitott ajtót.

– Mit akarsz még? – kérdezte hidegen.

– Beszélni szeretnék Zsuzsával. Kérlek…

Ilona csak megrázta a fejét.

– Menj haza! Nem vagy már része ennek a családnak.

Az ajtó becsapódott előttem. Ott álltam a lépcsőházban, és először életemben sírtam nyilvánosan.

Azóta eltelt fél év. Még mindig apámnál lakom. Néha látom Zsuzsát az utcán; mindig siet valahova, sosem néz rám. Ilonát viszont gyakran látom az ablakban: mintha őrködne minden felett.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy lehet egyetlen ember manipulációja ennyire pusztító? És vajon vissza lehet-e szerezni valaha azt a bizalmat, amit egyszer már elveszítettünk?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak, aki hagyta magát befolyásolni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?