Amikor a Lányom és a Férje Hazaköltöztek: Meddig Tart a Türelem?

– Eliana, kérlek, legalább a tányérokat mosd el magad után! – szóltam rá fáradtan, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam rendet tenni a reggeli káosz után. A lányom csak legyintett, Gergő pedig már az ajtóban állt, cipőjét húzta.

– Sietünk, anya, majd este – mondta Eliana, és már csapódott is mögöttük az ajtó. Ott maradtam a szétpakolt konyhával, a vállalkozásom számláival, és egyre növekvő dühemmel.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön ez a nap. Mindig is azt hittem, hogy ha majd Eliana férjhez megy, végre lesz egy kis nyugalmam. Hogy újra magamra találhatok, talán még egy kis utazásra is lesz időm vagy pénzem. Ehelyett most két felnőtt gyereket nevelek újra – csak most már nem tudom, mikor lesz vége ennek az egésznek.

A vállalkozásom – egy kis pékség Zuglóban – mindig is hullámzó volt. Amikor Eliana 15 éves lett, apja elhagyott minket. Akkor döntöttem úgy, hogy mindent megteszek érte. Minden reggel hajnalban keltem, hogy friss kiflit süssek az iskolába indulóknak. Eliana sosem szenvedett hiányt semmiben – legalábbis igyekeztem így tenni.

Most viszont úgy érzem, mintha minden áldozatom semmit sem ért volna. Az esküvőjük után azt mondták, csak pár hétig maradnak nálam, amíg összegyűjtenek egy kis pénzt albérletre. Ez volt nyolc hónapja.

Az első hetekben még örültem nekik. Jó volt esténként együtt vacsorázni, beszélgetni. De ahogy teltek a napok, egyre több lett a konfliktus. Gergő sosem vitte le a szemetet, Eliana pedig minden házimunkát rám hagyott. A számlák csak nőttek: víz, villany, gáz – mindent én fizettem. A pékség bevételei pedig egyre csökkentek.

Egy este aztán robbant a bomba. Éppen zártam volna be a boltot, amikor Eliana felhívott:

– Anya, Gergőnek nincs pénze bérletre, tudnál adni neki?

– Eliana, én sem vagyok milliomos! – csattantam fel. – Nem elég, hogy itt laktok ingyen? Meddig gondoljátok még ezt így?

– Ne haragudj már! – szólt vissza sértetten. – Miért kell mindig ezt felhozni?

Hazafelé azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset követeltem vissza? Vagy egyszerűen csak nem tanítottam meg őket arra, hogy felelősséget vállaljanak?

Aznap este vacsora közben csend volt. Gergő a telefonját nyomkodta, Eliana duzzogva kanalazta a levest.

– Beszélnünk kellene arról, hogyan tovább – kezdtem óvatosan.

– Már megint? – sóhajtott Eliana.

– Igen. Nem bírom tovább ezt a helyzetet. Szeretlek titeket, de ez így nem mehet tovább. Felnőttek vagytok. Ideje lenne saját lábra állnotok.

Gergő felnézett:

– Most rúgsz ki minket?

– Nem rúglak ki – mondtam halkan –, de szeretném, ha elkezdenétek keresni valamit magatoknak. Segítek amiben tudok, de nekem is vannak határaim.

Eliana sírva fakadt:

– Mindig csak azt nézed, mi neked jó! Mi lesz velünk?

– És velem mi lesz? – kérdeztem vissza remegő hangon.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem áldozzuk fel teljesen önmagunkat? Vajon minden magyar anya átéli ezt egyszer? Hogy meddig tart a türelem? És mikor jön el az a pont, amikor már ki kell mondani: elég volt?

Másnap reggel Eliana csendben ült le mellém a konyhába.

– Anya… talán igazad van. Megpróbálunk keresni valamit.

Bólintottam. Nem szóltam semmit. Csak reméltem, hogy tényleg így lesz.

Most itt ülök egy csésze kávéval a kezemben és azon tűnődöm: vajon más is érezte már úgy magát, mint én? Hol van az a határ, ahol az önzetlenség átfordul önfeladásba? És vajon képesek vagyunk-e időben felismerni ezt?