Családi ünnepek – csak karácsonykor: Az én áldozatom és a hálátlanság fájdalma

– László bácsi, beszélhetünk egy pillanatra? – hallottam meg a hangját, miközben a bejárati ajtóban álltam, kezemben egy tál frissen sütött pogácsával. A hang hideg volt, kimért, mintha egy hivatalban lennék, nem a saját fiam otthonában.

A pogácsák illata keveredett a lakásban terjengő kávéval, de a levegő fagyosabb volt, mint egy januári reggel.

– Persze, Dóra – válaszoltam halkan, miközben letettem a tálat az asztalra. A fiam, Gergő, a kanapén ült, telefonját nyomkodta. Egy pillanatra sem nézett rám.

Dóra leült velem szemben, összefonta a karját.

– Szeretném, ha megértené: mostantól csak ünnepekkor jöjjön hozzánk. Karácsony, húsvét… Talán névnapok. Így mindenkinek könnyebb lesz. Nekünk is kell a saját terünk.

A szívem összeszorult. Nem értettem. Hiszen mindent nekik adtam! Az egész életemet rájuk tettem fel. Egyedül neveltem fel Gergőt és Balázst, miután az anyjuk elhagyott minket. Akkoriban még csak 6 és 11 évesek voltak. Éjjel-nappal dolgoztam a gyárban, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Anyám segített, amíg bírta erővel – de aztán ő is elment.

Azóta csak mi hárman maradtunk. Balázs már rég külföldön él, Svájcban dolgozik informatikusként. Ritkán jön haza, de legalább felhív néha. Gergő volt mindig a szívem csücske – ő maradt közel hozzám, őt támogattam mindenben. Amikor Dórával összeköltöztek, én vettem nekik ezt a lakást Zuglóban. A saját megtakarításomból – nem volt könnyű, de azt akartam, hogy ne kelljen albérletben nyomorogniuk.

Most pedig itt ülök az asztaluknál, és azt mondják: csak ünnepekkor jöhetek. Mint valami távoli rokon.

– Gergő – fordultam a fiamhoz –, tényleg ezt akarod?

Fel sem nézett.

– Apa… Dóra is mondta már… Most sok a munka, sok a stressz… Majd karácsonykor beszélgetünk többet.

A pogácsák kihűltek az asztalon. Én pedig úgy éreztem magam, mintha valaki kihúzta volna alólam a széket.

Hazafelé a villamoson bámultam ki az ablakon. Az emberek siettek haza a családjukhoz – én pedig azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl kevés voltam? Vagy egyszerűen csak nem kellek már?

Az első években minden nap együtt vacsoráztunk. Gergő mindig hozzám bújt esténként – „Apa, mesélj még!” Most meg… Most már csak egy zavaró tényező vagyok az életében.

Balázst felhívtam aznap este.

– Szia, apa! Mi újság?

– Fiam… Mondd meg őszintén: mit csináltam rosszul? Miért érzem úgy, hogy már nincs rám szükség?

Balázs hallgatott egy darabig.

– Nem tudom, apa… Talán Gergő fél Dórától. Vagy csak… elfáradt mindenki. De én mindig szeretlek. Ha akarod, kijössz hozzám Svájcba pár hétre?

Elmosolyodtam – de csak keserűen.

– Köszönöm, fiam. De ez nem ugyanaz. Itthon akarok tartozni valahová.

Azóta minden nap ugyanaz: reggel felkelek a kis panelban, főzök magamnak egy kávét, és nézem az üres falakat. Néha elmegyek piacra – veszek egy kis kolbászt vagy sajtot Gergőéknek –, aztán rájövök: minek? Úgysem várnak rám.

A szomszéd néni, Ilonka néni gyakran áthív magához egy teára.

– László fiam, ne vedd magadra! A mai fiatalok ilyenek. Nekem is van két lányom – egyik Németországban él, másik meg sose ér rá… Csak karácsonykor jönnek.

De én nem tudok beletörődni ebbe.

Egyik este elhatároztam: még egyszer próbálkozom. Felhívtam Gergőt.

– Szia fiam! Gondoltam, hétvégén főzhetnék valami finomat nálatok… hozok töltött káposztát is!

Hosszú csend volt a vonalban.

– Apa… Most nem jó. Dóra dolgozik hétvégén is otthonról… Meg hát… tényleg jobb lenne inkább karácsonykor találkozni.

Letettem a telefont. A könnyeimet nyeltem vissza – férfi vagyok, nem sírhatok csak úgy.

Másnap reggel Ilonka néni újra átjött.

– László fiam… Gyere át vasárnap! Lesz süti is! Nálunk mindig van hely egy magányos apának!

Elmosolyodtam – de belül üres voltam.

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást.

– Mi van veled mostanában? – kérdezte Tamás kollégám.

– Semmi különös… Csak úgy érzem, mintha már nem lenne rám szükség senkinek.

Tamás vállon veregetett.

– Tudod mit? Gyere át hozzánk vasárnap! A gyerekek imádják a történeteidet!

Aznap este azon gondolkodtam: lehet, hogy tényleg túl sokat vártam el? Hogy az áldozat nem jelent automatikusan hálát? Vagy csak rossz korban élünk?

Karácsony közeledtével Gergő végül felhívott.

– Apa… Jössz majd ugye? Dóra süt bejglit is!

Elmentem – persze hogy elmentem! De már más volt minden. Az asztal körül ülve úgy éreztem magam, mint egy vendég egy idegen házban. A kis unokám odaszaladt hozzám – „Papa!” –, de Dóra rögtön szólt neki:

– Hagyd most papát enni!

Gergő rám nézett – mintha bocsánatot akarna kérni –, de nem mondott semmit.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit ér egy apa élete? Hogy végül csak ünnepekkor van helye az asztalnál?

Most itt ülök a konyhaasztalomnál egyedül, és csak azt kérdezem magamtól:

Vajon hol rontottam el? Tényleg ennyit ér az áldozat? Vagy egyszerűen csak változik a világ – és nekünk, szülőknek már nincs helyünk benne?