„Anya, mikor jössz át?” – Egy magyar család mindennapi harca a nagyszülői szeretetért

– Már megint nem ér rá, ugye? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhapultnak támaszkodott, és idegesen törölgette a kezét a kötényébe. A gyerekek a nappaliban játszottak, hangosan kacagtak, de én csak az anyósom hangját hallottam visszhangozni a fejemben: „Jaj, drágám, annyira hiányoznak az unokák! Bárcsak többet lehetnék velük!”

– Azt mondta, hogy most épp fodrászhoz kell mennie – válaszoltam halkan, mintha szégyellném magam helyette is. – De jövő héten biztosan ráér majd…

Zsófi csak legyintett. – Ezt mondja már fél éve. Szerinted tényleg akarja őket látni?

Nem tudtam mit felelni. Az igazság az volt, hogy én sem értettem. Anyósom, Ilona néni, minden családi összejövetelen elmondta, mennyire szereti az unokáit. Minden ismerősnek büszkélkedett velük a Facebookon, de amikor arról volt szó, hogy vigyázzon rájuk akár csak egy délutánra is, mindig közbejött valami: orvosi vizsgálat, barátnői találkozó, vagy éppen „fáradt vagyok ma, aranyom”.

A legutóbbi eset különösen fájt. Zsófi és én végre eljutottunk volna egy színházi előadásra – az első közös esténk lett volna hónapok óta. Már mindent megszerveztünk, a jegyek ott lapultak a fiókban. Felhívtam Ilona nénit.

– Jaj, drágám, hát most nem tudom… Tudod, a szomszéd Marika néni is hívott át egy kis süteményre… Nem haragszol ugye? Majd legközelebb!

Azt mondtam: „Persze, semmi gond.” De belül fortyogtam. A gyerekek közben egyre nagyobbak lettek, észrevettem rajtuk is a csalódottságot. Amikor szóba került a nagyi, mindig reménykedve kérdezték: „Anya, mikor jön át Ilona mama?”

Egyik este lefektetés után a fiam, Marci odabújt hozzám.

– Apa, Ilona mama tényleg szeret minket?

A kérdés úgy ütött mellbe, mint egy pofon. Mit mondhattam volna? Hogy persze, csak éppen sosem ér rá? Hogy talán jobban szereti a saját kényelmét vagy a barátnőit?

Másnap reggel Zsófi határozottan kijelentette:

– Ezt nem hagyhatjuk így. Beszélni kell vele.

Féltem ettől a beszélgetéstől. Ilona néni sosem volt az a típus, aki szívesen nézett szembe a problémákkal. Mindig mindent elviccelt vagy elbagatellizált. De Zsófi hajthatatlan volt.

Szombaton ebédre hívtuk át. Már az asztalnál ülve is érezni lehetett a feszültséget. A gyerekek izgatottan ugrándoztak körülötte, ő pedig mosolygott rájuk, de valahogy mégis távolságtartó maradt.

– Ilona mama, mikor jössz el hozzánk játszani? – kérdezte Anna.

Anyósom zavartan elnevette magát.

– Ó, hát majd meglátjuk, aranyom! Tudod, mostanában annyi dolgom van…

Zsófi ekkor letette a villáját.

– Anya, beszélhetnénk négyszemközt?

A gyerekeket kiküldtük játszani az udvarra. Zsófi nem kertelt.

– Anya, miért mondod mindig mindenkinek, hogy hiányoznak az unokák, ha közben sosem érsz rá velük lenni? Tudod, mennyire várják minden alkalommal?

Ilona néni arca megkeményedett.

– Hát azt hiszitek, nekem könnyű? Egész életemben másokat szolgáltam ki! Most végre lenne egy kis időm magamra… Nem akarok megint csak bébiszitter lenni!

– De anya – szóltam közbe óvatosan –, mi nem azt kérjük, hogy minden nap itt legyél. Csak néha segíts nekünk… És főleg: ne ígérgess olyat, amit nem akarsz betartani.

Ilona néni szeme megtelt könnyel.

– Tudom… csak… félek attól, hogy megint elveszítem önmagam. Amikor ti kicsik voltatok, minden rólatok szólt. Most végre van egy kis szabadságom… De nem akarom megbántani az unokáimat sem.

Zsófi hangja megenyhült.

– Nem kell választanod köztünk és magad között. Csak őszinteséget kérünk. Ha nem akarsz vigyázni rájuk, mondd meg nyíltan! De ne hitegesd őket.

Hosszú csend következett. Az ablakon át hallatszott a gyerekek nevetése.

Ilona néni végül megszólalt:

– Igazatok van. Nem voltam őszinte magammal sem… Megpróbálok változtatni.

Azóta sem lett belőle minden héten nagymama-délután. De legalább már nem ígérget feleslegesen. Néha átjön egy órára mesét olvasni vagy sütit sütni a gyerekekkel – amikor tényleg kedve van hozzá.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Miért olyan nehéz kimondani az igazat egymásnak? Vajon tényleg annyira természetes-e az önfeláldozás egy anya vagy nagymama részéről – vagy joguk van végre magukra is gondolni?

Ti mit gondoltok? Hol húzódik a határ az önzés és az egészséges önvédelem között? És vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat sem adjuk fel?