Ne hagyjátok magára az öregembert – Egy apa, aki mindent elveszített, de még mindig a megbocsátásról álmodott

– Ne csináld ezt, apa! – kiáltotta Zsuzsi, a legidősebb lányom, miközben az ajtófélfának támaszkodott. A hangja remegett, a szeme vörös volt a sírástól. – Nem akarom, hogy így emlékezzek rád!

Ott álltam a konyha közepén, egy félig kiürült üveg Unicummal a kezemben, és csak néztem rá. A lakásban terjengett a dohányfüst és a tegnapi rántott hús szaga. A szívem összeszorult. Hogy jutottam idáig? Hogy lettem az az ember, akitől a saját gyereke is fél?

Pedig nem így indult az életem. Egykor családom volt: feleségem, Éva, három gyerekünk – Zsuzsi, Gergő és a legkisebb, Balázs. Együtt laktunk Zuglóban, egy háromszobás panellakásban. Dolgoztam a MÁV-nál, Éva óvónő volt. Nem voltunk gazdagok, de boldogok sem igazán – inkább csak mentünk előre, ahogy mindenki más ebben az országban.

Aztán jött a változás. Negyvennyolc évesen megismertem Katát. Fiatalabb volt nálam tizenöt évvel, fodrász a Bosnyák téren. Először csak beszélgettünk, aztán egyre többször találkoztunk. Úgy éreztem, újra fiatal vagyok mellette. Éva persze hamar rájött mindenre. Egy este, amikor hazaértem, már várt rám.

– Laci, mondd meg az igazat! – kérdezte halkan.
– Mit akarsz hallani? – válaszoltam fáradtan.
– Hogy szereted-e még azt a nőt.

Nem tudtam hazudni. Aznap este elköltöztem.

A gyerekekkel egy ideig próbáltam tartani a kapcsolatot. Zsuzsi akkor már egyetemista volt az ELTE-n, Gergő szakmunkásképzőbe járt, Balázs még csak tizenkét éves volt. Eleinte találkoztunk hétvégente, de aztán egyre ritkábban hívtak vissza. Kata mellett új életet kezdtem – vagy legalábbis azt hittem.

De a boldogság nem tartott sokáig. Kata hamar ráunt rám, amikor elvesztettem az állásomat egy leépítés miatt. A pénz elfogyott, ő pedig egyik napról a másikra összepakolta a holmiját és elment egy fiatalabb férfihoz. Ott maradtam egyedül egy albérletben, munkanélküliként, ötven felett.

Próbáltam visszamenni Évához, de ő már nem akart látni. A gyerekek sem kerestek. Egyedül Zsuzsi írt néha egy-egy SMS-t: „Apa, jól vagy?” – ennyi.

Az évek teltek. Végül visszaköltöztem anyám régi zuglói lakásába. Anyám már rég meghalt, a lakás üresen állt. Ott ültem esténként a konyhában, hallgattam a szomszédok veszekedését és néztem a plafont.

Egy nap levelet kaptam Gergőtől. „Apa, beszélnünk kellene. Anyu beteg.” Azonnal mentem. Éva rákos lett. Ott ültem az ágya mellett, fogtam a kezét. Ő csak nézett rám.

– Miért tetted ezt velünk? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – suttogtam.
– Megbocsátani nem tudok… de azt akarom, hogy legalább a gyerekeinknek ne legyen harag a szívében.

Éva pár hónappal később meghalt. A temetésen ott álltunk mind: én hátul, Zsuzsi és Gergő előrébb, Balázs pedig teljesen elzárkózott tőlem.

A temetés után Zsuzsi odajött hozzám.
– Apa… most mi lesz?
– Nem tudom – mondtam őszintén.

A következő hónapokban próbáltam közeledni hozzájuk. Meghívtam őket vasárnaponként ebédre – néha eljöttek, néha nem. Mindig éreztem köztünk azt a feszültséget: mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna valami.

Aztán jött az örökség kérdése. Anyám lakása az én nevemen volt, de tudtam: ha meghalok, minden a gyerekeimé lesz. Egyik este leültem velük beszélni.

– Szeretném, ha mindhárman megkapnátok a lakást – mondtam remegő hangon.
Gergő azonnal közbevágott:
– Apa, nekem most nagyon kellene pénz… A vállalkozásom bajban van.
Balázs csak vállat vont:
– Nekem mindegy. Úgysem számítok semmit ebben a családban.
Zsuzsi sírni kezdett:
– Miért mindig csak a pénzről szól minden?

Veszekedés lett belőle. Olyan szavak hangzottak el, amiket sosem lehet visszavonni.

Aznap este egyedül maradtam megint. Néztem magam a fürdőszobai tükörben: ősz hajam csapzott volt, arcom ráncosabbnak tűnt mint valaha. Vajon tényleg ennyit értem? Egy lakást? Egy örökséget?

Másnap reggel Zsuzsi visszajött.
– Apa… nem akarom elveszíteni a testvéreimet miattad! Nem akarom utálni őket! Nem akarom utálni téged sem!
– Mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Csak légy velünk őszinte végre! Mondd el mindent! Mondd el azt is, hogy félsz!

Leültem vele szemben az asztalhoz.
– Félek – mondtam ki végül halkan. – Félek attól, hogy meghalok úgy, hogy senki nem emlékszik rám szeretettel. Félek attól is, hogy mindent elrontottam.
Zsuzsi megfogta a kezem.
– Még nem késő… De ehhez neked is változnod kell!

Azóta próbálok más lenni. Eljárok sétálni a Városligetbe; néha főzök magamnak valami rendes ételt; néha felhívom Gergőt vagy Balázst csak úgy – nem pénzt kérek tőlük, csak hallani akarom őket.

Néha sikerül beszélgetni velük úgy is, hogy nem veszekszünk. Néha még nevetünk is együtt – ritkán ugyan, de előfordul.

A múltat nem lehet kitörölni. De talán lehet bocsánatot kérni érte – és talán egyszer majd megbocsátanak nekem is.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon hány ilyen magányos öregember van még ebben az országban? Hányan várják hiába azt az egy telefonhívást vagy látogatást? Vajon tényleg csak akkor értékeljük egymást, amikor már késő?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak az apának vagy anyának, aki egyszer mindent elrontott? Vagy vannak hibák, amiket sosem lehet jóvátenni?