Amikor a pénz mindent felülír: Egy testvéri kapcsolat próbája

– Nem hiszem el, hogy ezt most mondod, Anna! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. A kávém kihűlt előttem, de nem volt erőm hozzáérni. Az ablakon túl szürke, esős délután volt, mintha az időjárás is osztozna a családunk bánatában.

– Anyu, nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni, de nekem is most kezdődik az életem – próbáltam magyarázni, de a hangom elcsuklott. A nővérem, Sára, a kanapén ült, vörösre sírt szemekkel, ölében a kisfiával, Marcell-lel. A férje, Gábor, két hete költözött el tőlük, és azóta minden nap egyre nehezebb lett.

– Anna, te vagy az egyetlen, akire számíthatunk – mondta Sára halkan. – Gábor nem fizet semmit. A lakbér is csúszik. Nem tudom, hogy fogom kifizetni Marcell óvodáját.

A szívem összeszorult. Sára mindig is erős volt, de most úgy tűnt, mintha minden ereje elhagyta volna. Anyám rám nézett, tekintetében egyszerre volt könyörgés és szemrehányás.

– Tudod jól, hogy nekem csak a nyugdíjam van – mondta anyám. – Te keresel jól. Csak egy kis segítség kellene, amíg Sára talpra áll.

Az esküvőm két hónap múlva lett volna. Már lefoglaltuk a helyszínt a Balatonon, előleget fizettünk a zenekarnak és a fotósnak. A vőlegényem, Péter, minden este fáradtan ért haza a munkából, és amikor elmeséltem neki Sára helyzetét, csak annyit mondott:

– Segítsünk valamennyit, de nem vállalhatjuk át az egész család gondját.

A szüleim mindig is azt tanították, hogy a család az első. De most úgy éreztem, mintha mindenki elfelejtené: én is csak egy ember vagyok. Aznap este Péterrel vitatkoztunk először komolyan.

– Anna, ha most mindent odaadsz nekik, miből lesz esküvőnk? És mi lesz velünk később? – kérdezte feszülten.

– De hát Sára bajban van! – kiáltottam vissza. – Nem hagyhatom cserben!

– És magadat sem hagyhatod cserben – mondta csendesen Péter.

Másnap visszamentem anyámékhoz. Sára épp Marcellt altatta. Anyám a konyhában mosogatott.

– Gondolkodtam – kezdtem óvatosan. – Tudok adni valamennyit havonta, de nem tudom átvállalni az összes költséget.

Anyám letette a tányért és rám nézett.

– Anna, te mindig is önző voltál – mondta halkan. – Mindig csak magadra gondolsz.

Ez úgy vágott belém, mint egy kés. Gyerekkoromban is gyakran hallottam ezt tőle. Akkor is, amikor ösztöndíjat kaptam Budapestre és elköltöztem otthonról. Akkor is önző voltam?

Sára kijött a szobából.

– Ne veszekedjetek miattam – mondta fáradtan. – Megoldom valahogy.

De láttam rajta: nem hiszi el saját szavait sem.

Az elkövetkező hetekben minden nap egyre nehezebb lett. Péterrel egyre többet vitatkoztunk. Anyám minden telefonhívása után bűntudatom volt. Sára egyre zárkózottabb lett. Egyik este felhívott:

– Anna… nem tudnál kölcsönadni még egy kicsit? Marcell beteg lett, gyógyszert kellett venni…

A hangja remegett. Tudtam, hogy szégyelli magát.

– Persze – mondtam gyorsan. – Átutalom még ma.

De közben belül ordítani tudtam volna. Miért mindig én? Miért nem segít Gábor? Miért nem lehet egyszer az én boldogságom az első?

Az esküvő közeledett. Egyik este Péter leült mellém.

– Anna… nem akarom ezt így folytatni. Vagy megbeszéljük a határokat, vagy én nem bírom tovább.

Ránéztem. Láttam rajta az őrlődést.

– Szeretlek – mondtam halkan –, de nem tudom csak úgy félretenni Sárát.

Péter felsóhajtott.

– Akkor legalább beszélj vele őszintén. Mondd el neki is, hogy te sem bírod ezt tovább.

Másnap találkoztam Sárával egy parkban. Marcell a homokozóban játszott.

– Sára… beszélnünk kell – kezdtem nehezen. – Nem tudok többet segíteni anyagilag. Nekem is vannak határaim…

Sára lehajtotta a fejét.

– Tudom… csak annyira félek egyedül…

Átöleltem.

– Nem vagy egyedül. De nekem is szükségem van rád… mint testvérre, nem csak mint valakire, akit meg kell mentenem.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre magamra is gondolok?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt a segítség és az önfeláldozás között?