A horizonton túl: Egy falusi fiú harca a városi lány szívéért – és a családjáért

– Hányszor mondjam még, hogy nem akarok visszamenni Budapestre, Anikó? – kiáltottam el magam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A pohárban megremegett a tea, anyám pedig csak némán nézett rám, mintha már rég lemondott volna rólam.

Aznap este mindenki a falu kocsmájában volt. A nyitott ablakon át beszűrődött a nevetés, a poharak csilingelése, és a rádióból halkan szólt az Omega. De én csak ültem ott, a régi házban, ahol gyerekkoromban annyit álmodoztam arról, hogy egyszer majd kitörök innen. Most pedig úgy éreztem, mintha minden visszahúzna.

– Fiam, gondold át! – szólt közbe apám rekedtes hangon. – Egy városi lány nem való ide. Nem fogja bírni a teheneket meg a sarat. Majd meglátod!

De én már eldöntöttem. Anikó volt az egyetlen, aki miatt érdemes volt maradni. Ő volt az a lány, akit minden fiú irigyelt: hosszú barna haja, okos szemei és az a mosoly, amitől még a legszigorúbb tanár is elgyengült volna. A városból jött hozzánk egyetem után, hogy meglátogassa a nagymamáját. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő más, mint a többiek.

Az első találkozásunk is viharos volt. A buszmegállóban vártam rá, amikor egy öreg Trabant fékezett le előttem. Anikó kiszállt, kezében egy hatalmas bőrönddel.

– Segíthetek? – kérdeztem félénken.

– Ha tudsz cipelni egy fél életet – nevetett fel, de a hangjában ott bujkált valami szomorúság.

A faluban persze mindenki tudta, hogy Anikó „pesti”. A nénikék az ablakból lesték minden lépését, és már az első héten elterjedt róla, hogy „nagyképű” és „nem illik ide”. De engem nem érdekelt. Minden este sétáltunk a réten, beszélgettünk az életről, tervekről – arról, hogy mit jelent otthon lenni.

Egyik este azonban minden megváltozott. Apám váratlanul bejelentette:

– Holnap jönnek az unokatestvérek Pestről. Azt akarják, hogy menj vissza velük dolgozni az építkezésre. Elég volt ebből az álmodozásból!

Anikóval azon az estén találkoztam a régi hídnál. A Duna lassan folyt alattunk, és a víz tükrében láttam az arcát – tele kétséggel.

– Sándor… – suttogta halkan. – Nem akarom, hogy miattam veszekedj a családoddal.

– Nem érted? – fakadtam ki. – Te vagy az egyetlen fény ebben az egész sötétségben! Ha elmész…

– Nem megyek el – vágott közbe határozottan. – De nem akarom, hogy miattam szakadj el mindentől.

Másnap reggel apám már korán felkeltett.

– Fiam! Döntened kell! Vagy maradsz velünk és segítesz a gazdaságban, vagy mész vissza Pestre dolgozni! De azt felejtsd el, hogy egy városi lánnyal itt boldog leszel!

Anyám csak csendben sírdogált a konyhában. Tudtam, hogy neki is fáj ez az egész. Ő mindig azt akarta, hogy boldog legyek – de azt is, hogy ne hagyjam el őket.

Aznap este Anikóval újra találkoztam. A falu végén álltunk meg, ahol már csak a tücsökciripelés hallatszott.

– Sándor… ha választanod kellene: én vagy a családod?

A kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott némán.

A következő napokban mindenki feszülten figyelte minden lépésemet. A faluban már pletykáltak: „Sándor eladja a földet egy nő miatt!” „Az anyja belebetegszik!” „Apja sosem bocsát meg neki!”

Egy este apám részegen jött haza:

– Te tönkreteszed ezt az egész családot! Egy nő miatt! Hát nem látod? Ezek a városi lányok csak kihasználnak!

Anyám zokogva rohant ki a szobából.

Anikóval titokban találkoztunk továbbra is. Egyik este azt mondta:

– Sándor… én szeretlek. De nem akarom, hogy miattam elveszítsd mindenedet.

– Te vagy mindenem – válaszoltam halkan.

De közben éreztem: lassan elveszítek mindent. A családomat, a barátaimat… Még Jani is – aki gyerekkorom óta mellettem állt – hátat fordított nekem.

– Sanyi… nem gondolod, hogy túl messzire mész? Egy nő miatt mindent feladni?

De én nem tudtam másképp élni.

Végül eljött az utolsó este. Apám ott állt az ajtóban:

– Ha most elmész vele… ide többet ne gyere vissza!

Anyám sírva ölelt át:

– Fiam… csak vigyázz magadra!

Anikóval felszálltunk az utolsó buszra Budapestre. Az ablakból néztem vissza a falura: a régi házra, ahol felnőttem; anyám könnyeire; apám dühére; Jani barátságára…

A városban minden idegen volt. Anikóval egy albérletben kezdtük újra az életet. Nem volt könnyű: kevés pénzünk volt, sokat dolgoztunk. Néha veszekedtünk is – főleg amikor hiányzott a falu csendje és anyám főztje.

Egy év telt el így. Egy nap levelet kaptam anyámtól:

„Fiam! Apád beteg lett. Hiányzol nekünk… Talán egyszer megbocsát neked.”

Akkor értettem meg igazán: bármit választok is, valamit mindig elveszítek.

Anikóval ma már két gyerekünk van. Néha visszamegyünk a faluba – anyám mindig örömmel fogad minket, apám pedig csendben ül az udvaron és nézi az unokáit. Néha úgy érzem, megbékélt… néha pedig úgy, mintha még mindig haragudna.

De egy dolog biztos: ha újra döntenem kellene… talán most sem tudnék másképp választani.

Vajon lehet-e egyszerre hűségesnek lenni önmagunkhoz és azokhoz is, akiket szeretünk? Ti mit tennétek a helyemben?