Esküvői vallomás: Amikor a boldogság helyett az igazság győz

– Kérlek, ne csináld ezt, Dóri! – hallottam anyám remegő hangját, miközben a tükör előtt álltam, hófehér ruhában, könnyekkel a szememben. A sminkes épp az utolsó simításokat végezte, de én már akkor tudtam, hogy ma nem lesz boldog végkifejlet. – Muszáj – suttogtam vissza, és a telefonomat szorongattam a kezemben. A képernyőn ott sorakoztak azok az üzenetek, amiket sosem kellett volna látnom.

A nevem Szabó Dóra. Huszonnyolc éves vagyok, és ma kellett volna életem legboldogabb napjának lennie. A vőlegényem, Gergő, akit öt éve ismertem meg egy balatoni nyaraláson, mindig is a tökéletes férfinak tűnt. Legalábbis mindenki másnak. Az utolsó hetekben azonban egyre több apró jel mutatott arra, hogy valami nincs rendben. Késő esti telefonok, titkos üzenetek, elhallgatott nevetések. Aztán egy este, amikor Gergő elaludt mellettem, valami furcsa késztetésből belenéztem a telefonjába.

Amit ott találtam, összetörte bennem mindazt, amit valaha szerelemnek hittem. Egy másik nő – Eszter – üzenetei. „Hiányzol”, „Mikor látlak újra?”, „Ugye nem mondod el Dórinak?”. Az első sokk után düh és szégyen keveredett bennem. Hogy lehettem ilyen vak? Hogy hihettem el mindent neki?

Az esküvő előtti napokban anyám és apám is érezték rajtam a feszültséget. – Dóri, biztos vagy benne, hogy minden rendben? – kérdezte apám aggódva. Csak bólintottam. Nem akartam botrányt. Nem akartam szégyent hozni a családomra. De ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem: nem tudok úgy férjhez menni, hogy közben hazudok magamnak és mindenkinek.

A templomban mindenki ott volt: nagyszülők, unokatestvérek, barátok, kollégák. Gergő anyja büszkén mosolygott rám, mintha máris a családjuk része lennék. A pap szavai visszhangoztak a falak között: „Most következnek a fogadalmak.” Gergő rám nézett, szemében izgatottság és szeretet csillogott – vagy legalábbis annak látszott.

Elővettem a telefonomat. A terem elcsendesedett. – Szeretnék valamit felolvasni – mondtam remegő hangon. Anyám arcán pánik suhant át. Gergő zavartan mosolygott. – Dóri, most nem… – kezdte volna, de felemeltem a kezem.

– Ezeket az üzeneteket Gergő küldte Eszternek az elmúlt hónapban – mondtam hangosan. És olvasni kezdtem: „Nem bírom nélküled”, „Dóri semmit sem sejt”, „Csak még egyszer találkozzunk”. A sorok egyre kegyetlenebbül vágtak bele a csendbe. Az emberek arca megdermedt; néhányan hitetlenkedve néztek rám, mások Gergőre szegezték tekintetüket.

Gergő először tagadni próbált: – Ez nem igaz! Valaki biztosan feltörte a telefonomat! De már senki sem hitt neki. Eszter ott ült a hátsó sorban; arca vörös volt a szégyentől.

A nagymamám sírni kezdett. Anyám odarohant hozzám és átölelt. Apám ökölbe szorított kézzel nézett Gergőre: – Hogy tehetted ezt a lányommal?!

A vendégek lassan szivárogtak ki a templomból. A menyasszonyi ruha nehéz volt rajtam; úgy éreztem, mintha minden tekintet súlyként nehezedne rám. Gergő próbált utánam jönni: – Dóri, kérlek! Megmagyarázhatom! De én csak annyit mondtam: – Nincs mit magyarázni.

Otthon csend várt rám. A családtagjaim némán ültek az asztal körül; senki sem tudta, mit mondjon. Végül anyám törte meg a csendet: – Büszke vagyok rád, hogy kiálltál magadért.

Az elkövetkező hetekben mindenki erről beszélt a faluban. Voltak, akik szerint túl kemény voltam; mások azt mondták, végre valaki kimondta az igazságot. Eszter eltűnt; Gergőt kirúgták a munkahelyéről is.

Én pedig újra tanulni kezdtem bízni magamban. Minden reggel felteszem magamnak a kérdést: vajon jobb lett volna hallgatni? Vagy tényleg csak így lehet tiszta lappal újrakezdeni?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Megbocsátottatok volna vagy ti is kimondtátok volna az igazságot mindenki előtt?