Majdnem Eladták a Házamat a Hátam Mögött – Egy Idős Asszony Vallomása

– Anya, kérlek, ne légy már ilyen makacs! – hallottam Zsuzsa lányom hangját, miközben a nappalimban ültem, egy pokrócba burkolózva. A csípőm még mindig sajgott, minden mozdulatnál belém hasított a fájdalom. – Nem akarjuk, hogy egyedül maradj ebben a nagy házban. Mi lesz, ha megint elesel?

– Zsuzsa, én nem vagyok gyerek! – vágtam vissza dühösen. – Ez az otthonom. Itt éltem le az életemet. Itt nőttetek fel ti is! Nem akarok máshol lakni.

A szobában csend lett. Csak az óra kattogását hallottam a falon. Zsuzsa idegesen dobolt az ujjával az asztalon, András fiam pedig a telefonját nyomkodta, mintha nem is lenne jelen.

Az elmúlt év maga volt a rémálom. Először tüdőgyulladással kerültem kórházba három hétre. Mire végre hazajöhettem, egy hét múlva elestem a fürdőszobában, és eltörtem a csípőmet. Azóta minden lépés küzdelem. A gyerekeim persze aggódtak értem, de néha úgy éreztem, mintha már nem is én lennék a család feje, hanem egy teher.

Zsuzsa végül megtörte a csendet:

– Nézd, anya, nálunk lenne saját szobád. Segítenénk mindenben. Nem kellene főznöd, mosnod. Csak pihennél és élveznéd az unokáid társaságát.

– És mi lesz a kerttel? A rózsáimmal? A szomszéd Marika nénivel? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Majd meglátogatod őket – mondta András halkan, fel sem nézve a telefonjából.

Nem tudtam eldönteni, hogy valóban segíteni akarnak-e, vagy csak kényelmetlen nekik, hogy rám kell figyelniük. Végül belementem: átmenetileg Zsuzsáékhoz költöztem.

Az első hetekben minden rendben ment. Az unokáim örültek nekem, Zsuzsa tényleg mindent megtett értem. De egy este véletlenül meghallottam egy beszélgetést a konyhából:

– …ha sikerül eladni anyu házát, abból végre rendbe hozhatnánk a tetőt – mondta Zsuzsa fojtott hangon.

– De biztos vagy benne, hogy belemegy? – kérdezte András.

– Nem kell tudnia róla addig, amíg nem muszáj – felelte Zsuzsa.

A szívem hevesen vert. Hát ezért akartak ennyire magukhoz költöztetni? Hogy eladják a házamat? Az otthonomat?

Másnap reggel úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna. De egész nap csak ezen járt az eszem. Amikor Zsuzsa elment bevásárolni, titokban felhívtam Marika nénit:

– Marika, nézd meg nekem, van-e valami furcsa mozgás a házam körül! – kérleltem.

Délután visszahívott:

– Drága Ilonka, két idegen férfi járt nálad. Az egyik fényképezett is.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Este vacsora után leültem Zsuzsával és Andrással:

– Tudom, hogy el akarjátok adni a házamat – mondtam remegő hangon.

Zsuzsa arca elsápadt.

– Anya… mi csak jót akartunk…

– Jót? Hogy titokban intézkedtek a hátam mögött? Ez az én életem! Az én döntésem!

András próbált magyarázkodni:

– Nézd, anya, pénzre van szükségünk. Neked meg már túl nagy az a ház…

– És ezért elvennétek tőlem mindent? A múltamat? Az emlékeimet?

Sírtam. Nem szégyelltem magam. Hetvennyolc év alatt sok mindent láttam már, de ilyen árulást sosem vártam volna a saját gyerekeimtől.

Aznap este összepakoltam néhány holmimat és taxit hívtam. Visszaköltöztem a régi házamba. Marika néni segített bejutni és ellátni magam.

A gyerekeim napokig nem kerestek. Aztán Zsuzsa végül felhívott:

– Anya… sajnálom. Nem gondoltuk át eléggé. Féltünk érted… és magunk miatt is aggódtunk.

– Értem én – mondtam halkan –, de ez nem mentség arra, amit tettetek.

Azóta ritkábban látogatnak meg. Egyedül vagyok ugyan, de legalább önmagam maradhattam. Néha fáj a csípőm, néha nehéz felkelni reggelente – de még mindig én döntök arról, mi történik velem és az otthonommal.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak meg akartam őrizni azt a kevés szabadságot és méltóságot, ami még megmaradt nekem? Ti mit tettetek volna a helyemben?