Az ígéret ára: Egy esküvő utáni családi dráma
– Anya, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, a frissen főzött kávé gőze szinte fojtogatta a torkomat. A hangom remegett, ahogy próbáltam feldolgozni a hallottakat.
Anyám csak bólintott, tekintete a padlóra szegeződött. – Már régóta nem működik köztünk semmi apáddal. Csak miattatok maradtam eddig – mondta halkan, mintha szégyellné magát.
Az esküvőm utáni első hétvégén történt mindez. Azt hittem, végre minden rendben lesz. Azt hittem, az új életem Zolival egy biztos alapra épülhet, hiszen anyám hónapokon át azt ígérte, hogy a ház, amiben felnőttem, a miénk lesz az esküvő után. Ez volt az egyetlen biztos pont a jövőnkben: a ház, ahol minden karácsonyt ünnepeltünk, ahol apám a kertben dolgozott, ahol anyám minden vasárnap palacsintát sütött.
– És mi lesz a házzal? – kérdeztem végül, alig hallhatóan.
Anyám felsóhajtott. – Nem tudom még. Lehet, hogy el kell adnunk. A válás nem lesz egyszerű…
A szívem összeszorult. Zoli az előszobában várakozott, nem akart bejönni, amíg beszélgetünk. Tudta jól, mennyit jelent nekem ez a ház – neki is, hiszen hónapok óta terveztük az átalakítást, álmodoztunk a közös jövőről. Most pedig minden bizonytalanná vált.
Gyerekkoromban sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd így omlik össze minden. Apám mindig csendes volt, de szeretetteljes. Anyám néha szigorú, de mindig gondoskodó. Az utóbbi években azonban egyre többet veszekedtek – apróságokon kaptak össze: ki felejtette el levinni a szemetet, ki hagyta égve a villanyt. De sosem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok.
Aznap este Zolival órákig beszélgettünk. – Nem lehet, hogy csak most mondja el? Miért nem szólt előbb? – kérdezte Zoli dühösen.
– Talán nem akarta elrontani az esküvőt – válaszoltam bizonytalanul. – De akkor is… egész életünk erre az ígéretre épült.
A következő napokban próbáltam beszélni apámmal is. Ő csak annyit mondott: – Anyád döntése volt. Én próbáltam mindent megtenni…
A családunk darabokra hullott. A testvérem, Gergő is teljesen kiborult. – Ez nem lehet igaz! Nekem is azt mondta anya, hogy majd közösen döntünk mindenről! – kiabálta telefonon keresztül.
A rokonok is mind tudni akarták, mi történt. Nagynéném, Ilona néni már másnap felhívott: – Drágám, ha kell valami segítség, szólj! De hát mi lesz most veletek?
Nem tudtam mit mondani. Minden reggel úgy keltem fel, mintha egy rémálomban lennék. Az otthonunk elvesztése mellett ott volt az iszonyatos bűntudat: vajon én tehetek róla? Ha nem most házasodunk össze, talán még együtt maradnak…
A barátaim próbáltak vigasztalni. – Ez nem a te hibád – mondta Réka –, de érthető, hogy dühös vagy. Az ilyen dolgokat nem lehet csak úgy feldolgozni.
De én csak egy dolgot akartam: visszakapni azt a biztonságot, amit anyám ígért nekem. Az otthont.
A válás hónapokig húzódott. Anyám egyre zárkózottabb lett, apám pedig mintha teljesen eltűnt volna lelkileg. Gergővel mindketten próbáltuk tartani bennük a lelket, de közben egymással is összevesztünk.
– Te mindig anyát véded! – vágta a fejemhez Gergő egy este.
– Mert ő legalább őszinte volt velem! – kiabáltam vissza.
– Őszinte? Akkor miért csak most mondta el?
A ház végül eladásra került. Egy idegen család költözött be oda, ahol mi felnőttünk. Az utolsó napon még egyszer végigsétáltam az üres szobákon. A falakon még ott voltak a régi képek nyomai; a gyerekkori rajzaim helye; apám szerszámosládája a sarokban.
Zolival végül egy kis albérletbe költöztünk Zuglóban. Nem volt könnyű újrakezdeni – főleg úgy, hogy minden nap eszembe jutott: anyám ígérete csak egy szó volt a sok közül. Vajon valaha képes leszek megbocsátani neki? Vagy örökre elveszett bennem az otthon érzése?
Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Vajon tényleg jobb így mindenkinek? Vagy csak magunkat áltatjuk? Ti mit tennétek a helyemben?