„A Fiam Önző Hálátlanná Vált: Nem Tudom, Hogyan Kezeljem Ezt”

Sosem gondoltam volna, hogy a fiam, akit annyi szeretettel és gondoskodással neveltem, ilyen hálátlan és önző emberré válik. Egyedülálló anyaként mindent megtettem, hogy biztosítsam számára mindazt, amire szüksége volt, gyakran a saját szükségleteimet háttérbe szorítva. De most, ahogy előttem áll és pénzt követel tőlem, mintha az neki járna, mély csalódottságot és szívfájdalmat érzek.

Minden néhány hónappal ezelőtt kezdődött, amikor Ádám, a 22 éves fiam, elköltözött a barátaival. Éppen befejezte az egyetemet és izgatottan várta az új életét. Büszke voltam rá és támogattam a döntését, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy évek óta először egyedül maradok. Azt hittem, ez nagyszerű lehetőség lesz számára, hogy megtanulja a felelősségvállalást és az önállóságot.

Azonban a dolgok gyorsan rosszra fordultak. Ádám gyakran hívott fel pénzt kérve. Eleinte kisebb összegeket—5 000 forint itt, 10 000 forint ott. Mindig volt valami oka: szüksége volt élelmiszerre, lerobbant az autója vagy váratlan számlája érkezett. Habozás nélkül adtam neki a pénzt, mert hittem, hogy valóban segítségre van szüksége.

De ahogy telt az idő, a kérései egyre gyakoribbá és az összegek nagyobbá váltak. Egy nap pánikban hívott fel, mondván, hogy 30 000 forintra van szüksége a lakbér kifizetéséhez. „Csak 30 000 forint, tényleg olyan sokat kérek?” könyörgött. „Mindig azt mondtad, hogy segítesz nekem, de most már térden állva kell könyörögnöm egy kis támogatásért.”

Meglepett a hangneme és ahogyan beszélt velem. Mintha úgy érezte volna, hogy jár neki a pénzem, mintha tartoznék neki vele. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy én is szűkös költségvetésből élek és nem engedhetem meg magamnak, hogy folyamatosan pénzt adjak neki. De nem hallgatott rám. Önzőnek és érzéketlennek nevezett, majd dühösen letette a telefont.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Folyton újra és újra lejátszottam a beszélgetésünket a fejemben, azon tűnődve, hol rontottam el. Hogyan válhatott az én kedves, szerető fiam ilyen hálátlan és követelőző emberré? Visszagondoltam az összes áldozatra, amit érte hoztam az évek során—hosszú órákat dolgoztam, kihagytam étkezéseket, hogy ő ehessen, félretettem a saját álmaimat az ő támogatása érdekében. És most így hálálja meg?

Másnap Ádám váratlanul megjelent az ajtómban. Rendetlenül és kétségbeesetten nézett ki. „Anya, tényleg szükségem van arra a 30 000 forintra,” mondta remegő hangon. „Ha nem fizetem ki a lakbért, kilakoltatnak.”

Sajnálatot éreztem iránta, de tudtam azt is, hogy ha engedek a követeléseinek, azzal nem oldok meg semmit. „Ádám, meg kell tanulnod jobban kezelni a pénzedet,” mondtam gyengéden. „Nem tudlak mindig kihúzni a bajból.”

Dühösen robbant ki. „Nem érted! Neked kellene segítened! Milyen anya vagy te?”

A szavai mélyen megsebeztek. Segíteni akartam neki, de azt is tudtam, hogy ha engedek az ilyen viselkedésének, az hosszú távon csak rontana a helyzeten. Kitartottam az elhatározásom mellett és nem adtam neki pénzt.

Ádám dühösen kiviharzott a házból és becsapta maga mögött az ajtót. Azóta nem láttam őt. Teljesen megszakította velem a kapcsolatot; nem hívott és nem látogatott meg többé. Hetek teltek el hónapokká válva anélkül, hogy hallottam volna felőle. Közös ismerősökön keresztül hallottam róla, hogy nehézségei vannak, de nem hajlandó hozzám fordulni.

Folyamatos fájdalmat érzek a szívemben tudva, hogy valahol ott van a fiam haraggal és nehezteléssel irántam. Nem tudom hogyan oldhatnám meg ezt a helyzetet vagy egyáltalán megoldható-e. Csak azt akartam, hogy felelősségteljes és gondoskodó emberré váljon, de úgy tűnik kudarcot vallottam.

Ahogy telnek a napok, reménykedem benne, hogy egyszer ráébred hibáira és visszatér hozzám. De addig is szembe kell néznem azzal a fájdalmas valósággal, hogy a fiam önző hálátlanná vált és nem tudom hogyan kezeljem ezt.