Elajándékozott földem: Egy családi szakadás története

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszitek! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel markolva a kávéscsészét. A hangom visszhangzott a csendes lakásban, ahol három éve csak az emlékek beszélgetnek velem. Ott állt előttem a fiam, Gergő, és a menye, Zsófi, mindketten zavartan néztek rám. A levegőben feszültség vibrált, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a vihar.

– Anya, kérlek, értsd meg… – kezdte Gergő halkan, de félbeszakítottam.

– Mit kellene megértenem? Hogy eladjátok azt a földet, amit apátokkal együtt harminc évig gondoztunk? Amit nektek adtam, hogy legyen egy biztos pontotok az életben? – A hangom elcsuklott. A szívem összeszorult, mintha újra elveszíteném valakit.

Zsófi lesütötte a szemét. Mindig is csendes volt, de most még inkább magába zárkózott. Gergő odalépett hozzám, de nem mert megérinteni.

– Anya, nekünk most pénzre van szükségünk. A lakáshitelt fizetni kell, és… – próbálta magyarázni.

– És ezért eladjátok a múltunkat? – vágtam közbe keserűen.

Aznap este órákig ültem az üres lakásban. A férjem fényképe ott nézett rám a polcról. „Mit tettünk volna mi?” – kérdeztem tőle némán. Emlékszem, mennyit dolgoztunk azon a földön. Tavasszal együtt ültettük a krumplit, nyáron együtt gyűjtöttük be a termést. Az volt az otthonunk része. Amikor Gergő megszületett, ott tanította apja kapálni. Minden rögben benne volt az életünk.

A temetés óta egyedül vagyok. A barátnőim közül sokan már nincsenek, vagy vidékre költöztek a gyerekeikhez. Az unokáimat is ritkán látom – mindig elfoglaltak, mindig rohanásban vannak. Ezért is döntöttem úgy tavaly, hogy odaajándékozom nekik a földet. Úgy gondoltam, ha van egy közös ügyünk, talán többet jönnek majd hozzám, talán újra lesznek közös pillanataink.

De most úgy érzem, mindent elveszítettem. Nem csak a földet – hanem Gergőt is.

Másnap reggel Zsófi hívott telefonon.

– Erzsi néni… – szólított így, ahogy mindig is hívott. – Sajnálom, hogy így alakult. Nem akartuk megbántani.

– Tudom – feleltem halkan. – De mégis megtörtént.

– Mi csak… szeretnénk egy kicsit könnyebb életet. A gyerekeknek külön szobát adni… Nem tudjuk fenntartani azt a földet. Nincs rá időnk sem energiánk.

Hallgattam. Igaza volt. A mai világban ki ér rá kapálni? Ki akar vidéken élni, amikor mindenki a városba menekül? De akkor miért fáj ennyire?

Aznap este Gergő átjött egyedül. Leült velem szemben.

– Anya, emlékszel, amikor kicsi voltam és elestem biciklivel? Te mindig azt mondtad: „Ami fáj, az tanít is.” Most nekem is fáj ez az egész. Nem akarom elveszíteni veled a kapcsolatot csak azért, mert más utat választunk.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Én csak azt akartam, hogy boldogok legyetek – suttogtam.

– Azok vagyunk – mondta halkan –, de máshogy, mint ti voltatok apával.

Napokig nem beszéltünk utána. A szomszédasszonyom, Marika néni átjött teát inni.

– Erzsi, ne haragudj rájuk! A mai fiatalok már nem úgy gondolkodnak. Nekik más fontos – mondta bölcsen.

– De hát akkor mi lesz velünk? Ha mindenki eladja a múltját, mi marad nekünk? – kérdeztem kétségbeesetten.

Marika néni csak vállat vont.

– Talán új emlékeket kell teremteni.

A következő héten Gergőék eladták a földet egy helyi vállalkozónak. Aznap este Zsófi felhívott:

– Erzsi néni… szeretném meghívni magukat vasárnap ebédre. Tudom, hogy nehéz most mindenki számára… de szeretném, ha együtt lennénk.

Elmentem hozzájuk. Az unokáim örömmel futottak hozzám; Dorka rajzolt nekem egy képet arról a régi földről: rajta voltam én is meg Gergő is, ahogy együtt dolgozunk rajta.

Az ebéd végén Gergő megfogta a kezem.

– Anya, lehet, hogy már nincs meg az a föld… de te mindig itt leszel nekünk.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg csak a múlt köt össze minket? Vagy képesek vagyunk új alapokra helyezni a családunkat?

Vajon ti mit tennétek az én helyemben? Meg tudjátok bocsátani azt, ha valaki eladja a közös múltatokat? Vagy inkább ragaszkodtok hozzá minden áron?