Zárak mögött: Egy anyós árnyékában
– Már megint itt van! – suttogtam Gábornak, miközben az ajtó mögül hallgattuk, ahogy Ilona néni dörömböl. A szívem a torkomban dobogott. Nem volt még reggel nyolc óra sem, de az anyósom már a harmadik alkalommal próbált bejutni a lakásunkba ezen a héten.
– Engedjétek be az édesanyátokat! – kiabálta, mintha legalábbis kizártuk volna a saját otthonából. Gábor csak sóhajtott, és rám nézett.
– Nem tudom, meddig bírom még ezt – mondta halkan. – De ő az anyám…
Én csak bólintottam. Tudtam, hogy Gábor szíve mélyén szégyellte magát, amiért nem tudott határt szabni az anyjának. De Ilona néni sosem fogadott el engem. Szerinte én csak egy szürke kis könyvtáros vagyok, aki nem méltó az ő fiához. Ő mindig azt akarta, hogy Gábor egy gazdag vállalkozó lányát vegye el – például a Szabó család Esztert, akinek az apja három pékséget is vezetett a városban.
Az egész akkor kezdődött, amikor Gábor megkérte a kezemet. Ilona néni először csak furcsán viselkedett: sosem mosolygott rám, mindig keresztkérdéseket tett fel arról, mennyit keresek, és hogy mikor akarunk gyereket. Aztán egyre nyíltabban kezdett beszélni arról, hogy „bezzeg Eszter mennyivel jobb választás lett volna”.
Egyik este, amikor vacsorára hívtuk, már nem bírta magában tartani:
– Tudod, Gábor fiam – kezdte –, ha Esztert vetted volna el, most nem kéne ilyen kis lakásban élnetek. Az apja biztos vett volna nektek egy házat a Rózsadombon.
Gábor arca elvörösödött.
– Anya, én nem Esztert szeretem! – csattant fel. – És nekünk ez a lakás tökéletes.
Ilona néni csak legyintett.
– Majd meglátjátok…
Ettől a naptól kezdve minden héten történt valami. Hol „véletlenül” elhagyta a kulcsát nálunk és bejött takarítani – persze mindig kritizálva mindent –, hol váratlanul jelent meg vasárnap reggel friss kaláccsal és pletykákkal arról, hogy Eszter milyen sikeres lett az új munkahelyén. Egyik alkalommal még azt is mondta:
– Tudod, Zsuzsa, Eszter most vett egy új autót. Nem is értem, ti miért jártok még mindig ezzel a régi Suzukival…
A türelmem egyre fogyott. Próbáltam beszélni vele, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Egyik este leültem vele a konyhában.
– Ilona néni, szeretném, ha elfogadna engem. Én tényleg szeretem Gábort.
Ő csak rám nézett hideg tekintettel.
– Szeretni nem elég. Egy férfinak biztonság kell. Te ezt nem tudod megadni neki.
A könnyeimet visszafojtva mentem be a hálószobába. Gábor próbált vigasztalni, de láttam rajta is a kétségbeesést.
A helyzet akkor vált tarthatatlanná, amikor Ilona néni egyszerűen elkezdett bejárni hozzánk napközben is – amikor dolgoztunk! Egyik nap hazaértem és azt láttam, hogy átrendezte a nappalit. A könyveimet dobozba rakta és azt mondta:
– Ezek csak porfogók. Inkább legyen rend.
Aznap este Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, nem akarja megbántani az anyját, de én már nem bírtam tovább:
– Vagy én, vagy ő! – kiabáltam sírva.
Napokig feszült volt köztünk minden. Végül Gábor elment az anyjához beszélni. Amikor visszajött, csak annyit mondott:
– Nem érti meg… Azt mondta, ha kizárjuk az életünkből, akkor ő többet nem akar látni minket.
Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel Ilona néni újra ott állt az ajtónk előtt – de most már kulcs nélkül. Gábor előző este lecserélte a zárat.
– Mit műveltek?! – ordította az ajtón keresztül. – Hát így bánik velem a saját fiam?
Nem nyitottuk ki neki. Csak álltunk egymás mellett csendben, miközben hallgattuk a zokogását.
Azóta sem jött vissza. Néha látom az utcán; rám se néz. Gábor is kevesebbet beszél vele telefonon. A lakásunkban végre csend van – de valami örökre megváltozott bennünk.
Néha azon gondolkodom: tényleg ezt kellett tennünk? Lehet másképp is megvédeni a saját boldogságunkat? Vajon hányan járnak még hasonló cipőben Magyarországon?