Fáradt vagyok a férjem lustaságától – Egy magyar feleség vallomása

– Gábor, kérlek, legalább a szemetet vidd le! – kiáltottam be a nappaliba, miközben a konyhában próbáltam rendet rakni. A válasz csak egy fásult sóhaj volt a kanapéról, ahol férjem már órák óta bámulta a tévét. A gyerekek hangosan veszekedtek a szobájukban, én pedig éreztem, ahogy a feszültség lassan szétfeszíti a mellkasomat.

Nem mindig volt ilyen. Amikor Gáborral megismerkedtünk a főiskolán, ő volt az évfolyam mókamestere, mindig tele ötletekkel és tervekkel. Szerettem benne azt a szenvedélyt, amivel mindenhez hozzáállt – akár egy közös kirándulásról, akár egy új munkahelyi kihívásról volt szó. Az esküvőnkön mindenki irigyelte a boldogságunkat. Akkor még azt hittem, örökké tart majd.

Az első években Gábor dolgozott, én pedig otthon voltam a gyerekekkel. Nem várta el tőlem, hogy dolgozzak, de amikor visszamentem tanítani az iskolába, büszke volt rám. A fizetésemet magamra költhettem: új ruhák, fodrász, néha egy-egy wellness hétvége a barátnőimmel. Úgy éreztem, minden rendben van.

Aztán valami megváltozott. Gábor elvesztette a munkahelyét egy leépítés miatt. Eleinte próbált új állást keresni, de minden kudarc után egyre inkább visszahúzódott. Egyre többet ült otthon, először csak ideiglenesen – azt mondta, pihenni akar kicsit. De ez a pihenés hónapokig tartott. Aztán évekig.

– Anyu, apa miért nem dolgozik? – kérdezte egyszer Dóri lányom, miközben együtt főztünk vacsorát.

– Apa most nehéz időszakon megy keresztül – válaszoltam halkan, de magam sem hittem el igazán.

A családunk lassan átalakult: én lettem a kenyérkereső és a háztartás vezetője is. Minden reggel korán keltem, hogy elkészítsem a reggelit és elindítsam a gyerekeket az iskolába. Munka után bevásároltam, főztem, mostam, takarítottam. Gábor közben otthon volt – néha elmosogatott vagy kiteregetett, de legtöbbször csak ült és panaszkodott.

– Nem érted meg, milyen nehéz most nekem – mondta gyakran.

– És nekem? Nekem nem nehéz? – kérdeztem vissza egyszer sírva.

– Te legalább dolgozol… Neked van értelme az életednek – válaszolta keserűen.

Próbáltam segíteni neki: beszéltem neki pszichológusról, új tanfolyamokról, de mindent elutasított. Az anyósom szerint túl sokat várok el tőle.

– Gábor mindig is kényelmes fiú volt – mondta egyszer az anyja. – Ne hajszold túl!

De én nem hajszolni akartam. Csak azt szerettem volna, ha újra partnerként tekint rám. Ha legalább megpróbálja visszaszerezni önmagát.

A barátnőim szerint rég el kellett volna hagynom. De nem tudtam. Minden este reménykedtem, hogy másnap felkel és azt mondja: „Ma elmegyek munkát keresni.” De ez sosem történt meg.

Egyik este későn értem haza egy szülői értekezletről. A lakásban sötét volt, csak a tévé világított. Gábor aludt a kanapén, üres sörösdobozok hevertek mellette. Leültem mellé és néztem az arcát: mennyire megváltozott! A régi mosoly helyett most csak fáradtság és közöny látszott rajta.

– Szeretsz még engem? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt azonnal. Csak nézett maga elé.

– Nem tudom… Magamat sem szeretem már – mondta végül.

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel úgy keltem fel, mint aki egy idegen mellett él. A gyerekek miatt maradtam – legalábbis ezt mondogattam magamnak. De valójában féltem attól is, hogy mi lesz velem nélküle. Hogy ki vagyok én egyedül?

A helyzet hónapok óta változatlan. Néha úgy érzem, beleőrülök ebbe az állandó teherbe. Máskor megsajnálom Gábort – hiszen látom rajta, hogy ő is szenved. De meddig lehet így élni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet kitartani valaki mellett úgy, hogy közben lassan elveszítjük önmagunkat is?