Csendes menedék – Egy döntés ára

– Hogy tehetted ezt velünk, Zsuzsa? – Anyám hangja remegett a telefonban, mintha valami szörnyűséget követtem volna el. – Egyedül mentél el pihenni, miközben mi itt vagyunk neked!

A konyhaasztalnál ültem, a kávém már kihűlt. A reggeli napfény beszűrődött a függönyön, de bennem csak szürkeség volt. A ház, amiért tíz évig dolgoztam, végre az enyém lett. Minden hónapban félretettem, lemondtam nyaralásról, új ruháról, még a barátnőimmel is ritkán találkoztam. Most végre fellélegezhettem volna. Ehelyett bűntudatot éreztem.

– Anya, csak néhány napra mentem el a Mátrába. Szükségem volt egy kis csendre… – próbáltam magyarázni.

– De miért nem szóltál? Miért nem vittél minket is? – szólt közbe a nővérem, Erika, aki épp akkor toppant be anyámhoz. – Mindig együtt ünnepeltünk! Ez most is a család sikere!

A hangjuk összefolyt a fejemben. Gyerekkorom óta mindig mindent együtt csináltunk. Karácsony, húsvét, még a születésnapok is közös programok voltak. De most… most valami másra vágytam. Egyedül akartam lenni. Csak magamnak akartam örülni.

A Mátrában töltött három nap maga volt a mennyország. Hajnalban madárcsicsergésre ébredtem, sétáltam az erdőben, esténként pedig egy pohár borral ültem a teraszon és néztem a csillagokat. Nem kellett senkinek megfelelnem, nem kellett mosolyognom vagy beszélgetnem, ha nem akartam. Csak én voltam és a csend.

Hazatérve azonban mintha bűnt követtem volna el. Anyám sértett volt, Erika duzzogott, még az apám is csak annyit mondott: – Nem gondoltam volna, hogy ilyen önző vagy.

A családi vasárnapi ebéd feszülten telt. Anyám szótlanul kanalazta a levest, Erika pedig látványosan kerülte a tekintetemet.

– Tudod, Zsuzsa – kezdte végül anyám –, amikor apád beteg volt, te is mindig itt voltál velünk. Most meg… mintha már nem is tartoznál ide.

– Ez nem igaz! – csattantam fel. – Egyszer az életben magamra gondoltam! Tíz évig mindent feláldoztam ezért a házért! Nem lehetne, hogy most egy kicsit örüljek?

Erika felhorkant. – Mi is segítettünk neked! Hányszor vigyáztunk a gyerekedre, amikor túlóráztál? Hányszor főzött rád anya?

– Tudom… – suttogtam. – De ez most rólam szólt. Nem arról, hogy nektek ne lennék hálás.

A feszültség tapintható volt. A családunkban sosem beszéltünk igazán az érzéseinkről. Mindent elfojtottunk vagy viccelődtünk rajta. Most viszont minden kimondatlan sérelem egyszerre tört felszínre.

Aznap este egyedül ültem a nappaliban. A ház csendes volt, csak a hűtő zúgott halkan. Elővettem egy régi fényképet: anyám mosolyog rajta, apám átölel minket gyerekként. Akkor még minden egyszerűnek tűnt.

Másnap Erika felhívott.

– Figyelj, Zsuzsa… – kezdte bizonytalanul. – Lehet, hogy túlreagáltuk ezt az egészet. Csak… furcsa volt, hogy nélküled ünnepeltünk.

– Értem – mondtam halkan. – De nekem is szükségem van néha magamra.

– Tudom. Csak… féltünk, hogy eltávolodsz tőlünk.

Hosszú csend következett.

– Nem fogok eltűnni – mondtam végül. – De mostantól szeretnék néha magamra is gondolni.

A következő hétvégén újra összegyűltünk egy családi ebédre. A hangulat még mindig feszült volt, de már nem voltak vádaskodások. Anyám csak annyit mondott: – Remélem, legközelebb együtt megyünk pihenni.

Elmosolyodtam.

– Talán majd egyszer… De most hadd legyek egy kicsit önző.

Azóta gyakran gondolkodom azon: vajon tényleg bűnt követtem el? Vagy csak végre megtanultam kiállni magamért? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet úgy szeretni a családot, hogy közben magunkat sem veszítjük el?