Anyám beköltözött hozzánk 75 évesen – és minden megváltozott

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Zsuzsa! – csattant fel anyám, miközben a nappali közepén állt, kezében a porcelán cukortartóval, amit az esküvőnkre kaptunk. – Hogy lehet, hogy ebben a házban senki nem tudja, hogyan kell rendesen teát főzni?

A hangja élesen visszhangzott a falak között. A gyerekeim, Dóri és Marci, már rég a szobájukba menekültek, amikor meghallották a veszekedés első jeleit. A férjem, Gábor, még mindig az irodában volt – vagy legalábbis ezt mondta –, így rám maradt minden: a háztartás, a gyerekek, és most már anyám is.

Mikor anyu betöltötte a hetvenötöt, egyre többször panaszkodott magányra és fájdalmakra. A testvérem, András Németországban él, így rám hárult a felelősség. Úgy gondoltam, természetes, hogy magamhoz veszem. Hiszen mi más dolga lenne egy lánynak? De már az első héten rájöttem: fogalmam sem volt, mire vállalkozom.

Anyám mindig is erős akaratú asszony volt. A háború után nőtt fel vidéken, mindent túlélő típus. De most, hogy nálunk lakik, mintha minden múltbéli sérelmét és elvárását rám zúdítaná. Mindenbe beleszól: hogyan főzöm a levest, hogyan nevelem a gyerekeket, sőt még abba is, hogy Gábor mikor jön haza.

Egyik este vacsora közben Dóri megkérdezte:
– Anya, miért kiabál mindig nagyi?

Nem tudtam mit felelni. Csak annyit mondtam:
– Fáradt mostanában.

De valójában én voltam fáradt. Fáradt attól, hogy minden reggel úgy ébredek: ma is lesz valami újabb vita. Anyám nem bírja elviselni, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő megszokta. A múlt héten például szóvá tette Gábornak:
– Régen a férfiak nem hagyták magukra a családjukat estig! – mondta szemrehányóan.

Gábor csak fáradtan mosolygott:
– Ilonka néni, ma már más világ van.

De anyám nem értette ezt. Szerinte minden baj forrása az volt, hogy túl sokat dolgozik a férjem, én pedig túl engedékeny vagyok a gyerekekkel.

A legrosszabb az volt, amikor András felhívott Skype-on. Anyám percekig panaszkodott neki:
– Zsuzsa nem úgy főz, mint én! A gyerekek egész nap csak a telefonjukat nyomkodják! Itt mindenki rohan!

András csak bólogatott a képernyőn keresztül. Éreztem a dühöt és a tehetetlenséget. Miért nekem kell mindent elviselnem? Miért nem segít senki?

Egy este Gábor leült mellém a konyhában.
– Zsuzsa, ez így nem mehet tovább. Látom rajtad, hogy kikészültél.
– Mit csináljak? – suttogtam. – Nem hagyhatom magára…
– De magadat sem hagyhatod tönkre! – mondta halkan.

Aznap éjjel alig aludtam. Anyám horkolása áthallatszott a falon. Arra gondoltam: vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hányan érzik azt, hogy kötelességből feláldozzák magukat?

Másnap reggel anyám már korán fent volt. A konyhában ülve várta a kávét.
– Zsuzsa, beszélnünk kell – mondta komolyan.
– Miről?
– Nem érzem jól magam itt. Tudom, hogy terhet jelentek…

Meglepődtem. Először láttam rajta őszinte szomorúságot.
– Nem vagy teher – hazudtam.
– Dehogynem! – legyintett. – Mindig is túl büszke voltam… Talán jobb lenne egy idősek otthonában…

A szívem összeszorult. Egyszerre éreztem bűntudatot és megkönnyebbülést. Vajon tényleg ez lenne a helyes út? Vagy csak menekülök a felelősség elől?

Azóta is ezen gondolkodom. Anyám végül elfogadta az idősek otthonát – legalábbis egy próbára. Minden hétvégén meglátogatom. Néha úgy érzem, elárultam őt. Máskor meg azt gondolom: talán most először vagyok igazán önmagam.

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ szeretet és önfeláldozás között? Vajon lehet-e egyszerre jó anya és jó lánya valakinek ebben az országban?