A boldogság szárnyain – Egy magyar nő útja a csalódásig
– Hogy képzeled ezt, Tamás? – ordítottam, miközben a bőröndöm a lábam mellett hevert, és a lakásban idegen női illat terjengett. – Hogy képzeled, hogy másfél évig kettős életet élsz, és én csak most tudom meg?
Tamás csak állt az ajtóban, kezében egy csomag tejjel, mintha egy átlagos péntek délután lenne. A szeme sarkában ott bujkált a bűntudat, de a szája makacsul hallgatott. A másik szobából halk nesz szűrődött ki – egy fiatal lány pakolta össze a holmiját.
A nevem Katalin. Negyvenkét éves vagyok, kétgyermekes anya. Egész életemben másokért éltem: először a szüleimért, aztán a gyerekeimért, végül Tamásért. Most pedig itt állok, egy idegen városban, egy idegen lakásban, és minden idegen körülöttem – még saját magam is.
Az egész történet ott kezdődött, amikor tíz éve elváltam Gábortól, a gyerekeim apjától. Akkor azt hittem, soha többé nem leszek képes szeretni. A válás után minden energiámat a gyerekeimbe fektettem: Anna akkor volt tizenkettő, Bence tíz. Egyedül neveltem őket egy panelház harmadik emeletén Zuglóban. Nem volt könnyű – de legalább tiszta volt minden.
Tamással öt éve ismerkedtem meg egy munkahelyi továbbképzésen. Ő akkor már elvált volt, egyedül élt Győrben. Hónapokig csak beszélgettünk telefonon, aztán egyszer elhívott kávézni a Duna-partra. Emlékszem, mennyire izgultam: újra nőnek éreztem magam mellette. Lassan közeledtünk egymáshoz – nem akartam elsietni semmit. A gyerekeim is nehezen fogadták el Tamást, főleg Bence. De Tamás türelmes volt, mindig mondta: „Majd megszoknak.”
Két év után összeköltöztünk – én feladtam mindent Budapesten, hogy Győrbe költözzek hozzá. Anna már egyetemista volt Szegeden, Bence pedig épp leérettségizett. Úgy éreztem, most végre magamra gondolhatok. Anyám beteg lett közben – hónapokon át ingáztam Győr és Budapest között, hogy mellette lehessek a kórházban. Tamás mindig támogató volt – legalábbis azt hittem.
Aztán jött a nagy nap: Bence felvételt nyert az ELTE-re. Büszke voltam rá, de közben felszabadultam – végre nem kellett többé aggódnom érte nap mint nap. Úgy döntöttem, meglepem Tamást: előre szóltam neki, hogy pár napig nem leszek elérhető (azt mondtam, anyámhoz megyek), de valójában bementem a munkahelyemre, kivettem pár nap szabadságot, és titokban visszautaztam Győrbe.
A buszon ülve végig azt tervezgettem, hogyan fogom meglepni: vacsorát főzök neki, veszek egy üveg bort, felveszem azt a piros ruhát, amit annyira szeretett rajtam. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes kamaszlány.
De amikor beléptem a lakásba – a saját kulcsommal –, minden megváltozott.
Az előszobában női cipő állt. Nem az enyém volt. A fürdőszobában két fogkefe várt egymás mellett – az egyik rózsaszín. A hálószobában idegen parfüm illata lengte be az ágyneműt.
A konyhában egy fiatal lány állt – talán húsz éves lehetett –, hosszú barna haja copfba fogva, remegő kézzel pakolta össze a táskáját.
– Te ki vagy? – kérdeztem tőle rekedten.
– Zsófi vagyok… én… én Tamás barátnője vagyok…
A világ megállt körülöttem.
– Barátnője? – visszhangzott bennem a szó.
Tamás ekkor lépett be az ajtón. Meglátta Zsófit és engem – és csak annyit mondott:
– Kati… ezt el akartam mondani… csak… nem tudtam hogyan…
– Mióta tart ez? – kérdeztem halkan.
– Másfél éve…
Nevetnem kellett volna – vagy sírnom. Ehelyett csak álltam ott bénultan.
Zsófi gyorsan összeszedte magát:
– Én most elmegyek… ne haragudjon rám…
Aztán csend lett. Tamás rám nézett:
– Kati… nem akartalak bántani… csak magányos voltam… te mindig rohantál Budapestre… mindig csak a gyerekeid… az anyád… én meg itt maradtam egyedül…
– És ezért kellett egy húszéves lány? Ez volt a megoldás?
– Nem így akartam… esküszöm…
– De megtetted! – kiáltottam rá.
A következő órák ködben teltek el. Összepakoltam néhány ruhát, felhívtam Annát – ő sírt velem együtt a telefonban.
Másnap reggel visszautaztam Budapestre. Anyám már jobban volt – ő is csak annyit mondott:
– Kislányom, ne hagyd magad! Az élet megy tovább!
De hogyan tovább? Hogyan kezdjem újra negyvenkét évesen? Hogyan bízzak meg valakiben ezek után?
Azóta eltelt három hónap. Még mindig keresem önmagam. Néha úgy érzem, soha nem fogom feldolgozni ezt az árulást. Máskor meg azt gondolom: talán most jött el az idő, hogy végre tényleg csak magamért éljek.
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még újrakezdeni ennyi csalódás után? Vajon tényleg hibáztam én is – vagy csak rossz emberbe szerettem bele?