Barátság a grillrácson: Egy nyári este, ami mindent megváltoztatott
– Te ezt most komolyan gondolod, Gergő? – kérdeztem remegő hangon, miközben a grillrács üresen füstölgött előttem. A húsoknak, amiket órákig pácoltam, már csak a szaga maradt a levegőben. A barátaim döbbenten álltak körülöttünk, senki sem mert megszólalni.
Gergő a szemembe nézett, és azt mondta: – Nem tudtam mást tenni, Zoli. Nem bírom elviselni, hogy állatok szenvedése miatt szórakozunk.
A szívem összeszorult. Gergővel tizenkét éves korunk óta vagyunk barátok. Együtt jártunk focizni a panelház mögé, együtt lógtunk a suli után a Duna-parton, és minden évben nálam tartottuk a nyári grillpartit. Ez volt a hagyományunk. Idén azonban minden más lett.
Már hetekkel ezelőtt szóltam mindenkinek: jöjjenek, lesz hús is, lesz zöldség is, mindenki talál majd magának valót. Gergő külön kérte, hogy legyen vegán opció – természetesen beszereztem neki padlizsánt, cukkinit, vegán kolbászt. De azt nem gondoltam volna, hogy ennyire messzire megy.
A többiek suttogva beszélgettek mögöttem:
– Ez most komoly? – kérdezte Eszter.
– Gergő mindig ilyen volt? – súgta oda Laci.
Én csak álltam ott, és néztem a szemeteszsákot, amibe Gergő beledobta az összes hamburgert. A húsokat, amiket apám hentesboltjából hoztam el, amiket anyám titkos fűszerkeverékével pácoltam be.
– Gergő, miért nem szóltál előre? – kérdeztem halkan.
– Próbáltam – mondta. – De nem hallgattál rám. Nem érted meg, mennyire fontos ez nekem.
A többiek közül néhányan már pakolni kezdtek. A hangulat teljesen megfagyott. A gyerekek abbahagyták a focit az udvaron. A szomszéd néni kinézett az ablakon, és fejcsóválva visszahúzta a függönyt.
Anyám kijött a teraszra:
– Mi történt itt? Miért nincs semmi a grillen?
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, mintha én lennék a hibás.
Gergő közben magyarázni kezdett:
– Nem akartam bántani senkit. De nem tudom tovább nézni ezt az egészet. Az állatoknak is joguk van élni!
Laci odalépett hozzá:
– Figyelj már, Gergő! Senki sem akar neked rosszat. De ez Zoli bulija volt. Legalább tiszteletben tarthattad volna.
Gergő csak megrázta a fejét:
– Nem tudom tiszteletben tartani azt, ami szerintem helytelen.
A barátságunk pillanatok alatt omlott össze. Eszter odajött hozzám:
– Sajnálom, Zoli. Ha gondolod, segítek elpakolni.
Csak bólintottam. A többiek lassan elszivárogtak. A nap lement, a grill kihűlt. Gergő ott maradt még egy ideig, de egyikünk sem szólt egy szót sem.
Később este anyám leült mellém a konyhában:
– Fiam, az emberek változnak. Néha nem együtt változunk velük.
Nem tudtam aludni azon az éjszakán. Folyton az járt a fejemben: tényleg ennyi volt? Egyetlen este miatt vége mindennek?
Másnap reggel Gergő írt egy üzenetet: „Sajnálom. Nem akartalak megbántani. De nem tudok másképp élni.”
Nem válaszoltam neki. Napokig csak kerülgettük egymást a közös baráti csoportban is. Mindenki erről beszélt: ki kinek ad igazat? Volt, aki szerint Gergő túl messzire ment; mások szerint én nem voltam elég megértő.
Azóta sem beszéltünk igazán. Néha látom őt a városban biciklizni vagy egy vegán étterem teraszán ülni új barátokkal. Én pedig próbálom feldolgozni: hogyan lehet valaki ilyen hirtelen idegen?
Talán tényleg igaz: az emberek változnak. De vajon meddig kell alkalmazkodni hozzájuk? Hol van az a határ, amikor már önmagunkat adjuk fel egy barátságért?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van az a pont, amikor el kell engedni valakit, akit egykor testvérként szerettünk?