Az elhanyagoltság árnyai: Egy elveszett szerelem története
– Miért nem nézel rám, Gábor? – kérdeztem halkan, miközben a vacsora kihűlt a tányérján. Az ablakon túl az októberi eső kopogott, a lakásban pedig csak a hűvös csend terjengett. Gábor fel sem nézett a telefonjából, csak egy vállrándítással válaszolt.
– Fáradt vagyok, Anna. Hagyj most.
A szívem összeszorult. Ez már hónapok óta így ment. A férjem, akivel tizenöt éve együtt vagyunk, mintha már nem is látna engem. Az egykor közös nevetések, az összebújós esték mind eltűntek. Most csak az üresség maradt.
A lányom, Dorka, csendben ült mellettem az asztalnál. Tizenkét éves, de már most érzi, hogy valami nincs rendben otthon. Próbáltam mosolyogni rá, de ő csak lesütötte a szemét.
– Anya, minden rendben? – suttogta.
– Persze, kicsim – hazudtam neki. De valójában fogalmam sem volt, hogyan tovább.
A barátnőm, Eszter, gyakran hívott át magukhoz egy kávéra. Egyik délután, amikor Dorka éppen zongoraórán volt, átmentem hozzá. Már az ajtóban látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Anna, mi történt? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom… Gábor teljesen elzárkózott tőlem. Mintha nem is lennék neki fontos – törtek elő belőlem a szavak.
Eszter bólintott. – Sokan átélik ezt. De nem szabad hagynod, hogy felemésszen. Beszéltél vele erről?
– Próbáltam… De mindig csak azt mondja, hogy fáradt. Vagy hogy dolgoznia kell. Már azt sem tudom, mit érzek – sóhajtottam.
Eszter megfogta a kezem. – Anna, te mindig mindenkiről gondoskodsz. De ki gondoskodik rólad?
Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg ennyire láthatatlan lettem-e Gábor számára. Az este folyamán próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele.
– Gábor, szerinted mi van velünk? – kérdeztem félve.
– Már megint kezded? – csattant fel ingerülten. – Nem lehetne egyszer nyugodtan vacsorázni?
A könnyeimet visszafojtva mentem ki a konyhába. A mosogató fölött állva hallottam, ahogy Dorka halkan sír a szobájában. Aznap éjjel alig aludtam.
Másnap reggel Gábor korán elment dolgozni. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne várj vacsorával.” Ennyi. Semmi puszi, semmi szeretlek.
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Judit észrevette rajtam a feszültséget.
– Anna, minden rendben otthon? – kérdezte óvatosan.
– Nem igazán… – válaszoltam halkan.
Judit bátorított, hogy keressek fel egy párterapeutát. Hosszas vívódás után végül rávettem Gábort is egy közös ülésre. Az első alkalommal alig szólt hozzám vagy a terapeutához.
– Nem látom értelmét ennek az egésznek – mondta ridegen.
A terapeuta próbált segíteni nekünk kommunikálni egymással, de Gábor falakat húzott maga köré. Hazafelé menet csak csendben ültünk az autóban.
Otthon Dorka várt ránk.
– Anya, apa tényleg el fog menni? – kérdezte könnyes szemmel.
– Nem tudom, kicsim… – öleltem magamhoz.
Az elkövetkező hetekben Gábor egyre többet maradt távol. Egy este későn jött haza, és éreztem rajta az idegen parfüm illatát. Nem kérdeztem semmit; már nem volt erőm harcolni.
Egy vasárnap reggel végül leült velem beszélgetni.
– Anna… Sajnálom. Már nem érzem azt, amit régen. Nem akarok hazudni neked tovább. Elköltözöm.
A világom összeomlott abban a pillanatban. Dorka zokogva rohant ki a szobából. Én csak ültem ott némán, és próbáltam felfogni a történteket.
Az elkövetkező napokban minden mozdulat fájt. A családtagjaim próbáltak segíteni: anyám főzött rám, apám csendben leült mellém esténként. Eszter minden nap hívott telefonon.
De a legnehezebb az volt, amikor Dorka rám nézett és azt kérdezte:
– Anya, én is hibás vagyok?
– Nem, drágám! Soha! Ez nem miattad történt – öleltem magamhoz sírva.
Ahogy teltek a hetek, lassan elkezdtem újraépíteni magam. Elmentem futni a Margitszigetre, beiratkoztam egy festőtanfolyamra. Dorka is lassan kezdett nyitni újra felém; együtt tanultunk esténként és hétvégén kirándultunk Pilisbe.
De az üresség néha még mindig rám tör. Néha azon gondolkodom: vajon hol rontottuk el? Miért nem vettem észre időben a jeleket? Miért hittem azt, hogy majd magától megjavul minden?
Most itt ülök az ablakban egy bögre teával és nézem az őszi esőt.
Vajon hányan élnek még így mellettünk: láthatatlanul, elhanyagolva? És vajon mikor vesszük végre észre egymást igazán?