Egyedül a házasságban: Amikor a férjem másik nőhöz ment – egy magyar asszony vallomása

– Miért nem szólsz semmit? – kérdezte Zoltán, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögre körül. A kávé már rég kihűlt, de én csak bámultam bele, mintha a fekete mélyén választ találnék arra, hogyan jutottunk idáig.

– Mit mondjak? – suttogtam. – Hogy félek? Hogy minden este úgy fekszem le melléd, mintha idegen lennél?

Zoltán csak vállat vont. – Mindig csak a panaszkodás. Elegem van ebből.

Azt hittem, ez is csak egy újabb veszekedés lesz, mint annyi másik az elmúlt években. De valahol mélyen már tudtam: valami végleg eltört bennünk.

A nevem Katalin. Negyvenhárom éves vagyok, és egy panelház harmadik emeletén élek Budapesten. Tizenhét évig voltam Zoltán felesége. Amikor megismerkedtünk, még hittem abban, hogy a szerelem mindent legyőz. Hogy ha elég türelmes vagyok, ha mindent megteszek érte, akkor boldog lesz mellettem. Akkor még nem tudtam, hogy a magány nem mindig azt jelenti, hogy egyedül vagy – néha két ember között is ott ül az asztalnál.

Az első évek szépek voltak. Zoltán vicces volt, figyelmes, és amikor megszületett a lányunk, Anna, úgy éreztem, teljes az életem. De aztán valami megváltozott. Először csak apróságok: egyre többször maradt bent túlórázni, egyre kevesebbet beszélgettünk. Aztán jöttek a pénzügyi gondok – Zoltán elvesztette az állását a gyárban, én pedig két műszakban dolgoztam egy pékségben és takarítottam is mellé.

A feszültség lassan mindent átszőtt. Egyre gyakrabban kiabált velem, néha Annával is. Volt, hogy napokig nem szólt hozzám. Én pedig próbáltam megfelelni: főztem a kedvencét, vasaltam az ingeit, mosolyogtam akkor is, amikor legszívesebben sírtam volna.

Egy este Anna odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, apa miért ilyen szomorú mindig?
– Csak fáradt kicsim – hazudtam neki. – Majd jobb lesz.
De nem lett jobb.

Aztán jött az első gyanú: egy idegen parfüm illata Zoltán zakóján. Egy elfelejtett üzenet a telefonján: „Várom már az estét.” Megkérdeztem tőle:
– Ki az a Timi?
– Csak egy kolléganő – vágta rá túl gyorsan.
Hazudott. Tudtam. De nem volt erőm veszekedni. Féltem attól, hogy elveszítem őt – és vele együtt mindent.

Az anyám mindig azt mondta: „Kati, egy asszonynak tűrni kell.” Ő is tűrt apám mellett harminc évig. Én is ezt tanultam: ha baj van, hallgatni kell róla. Nem panaszkodni a barátnőknek sem – nehogy pletyka legyen belőle a házban.

A magányom egyre mélyült. Zoltán már csak akkor szólt hozzám, ha valamit kért vagy szemrehányást tett:
– Miért nincs rend? Miért hideg a vacsora? Miért sír Anna?
Éjszakánként a fürdőszobában sírtam csendben, hogy ne hallja senki.

Egy nap Anna sírva jött haza az iskolából:
– Anya, apa azt mondta nekem reggel, hogy ne legyek olyan hisztis! Miért kiabál velem mindig?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

Aztán jött az igazi törés. Egy péntek este Zoltán részegen jött haza. Az ajtót becsapta maga mögött.
– Hol van a vacsora? – ordította.
– A mikróban – feleltem halkan.
– Mindig csak ez a mikró! Semmire sem vagy jó! – és akkor először emelte rám a kezét. Nem ütött meg erősen – de megtört bennem valami.

Másnap reggel anyámhoz mentem Annával. Elmondtam neki mindent.
– Kati, válj el! – mondta anyám remegő hangon. – Ne hagyd magad!
De én csak ráztam a fejem.
– Nem tudom megtenni… Félek egyedül maradni.

A következő hónapokban Zoltán egyre távolabb került tőlünk. Már nem is titkolta: hétvégente eltűnt napokra. Anna sírt utánam:
– Anya, apa már nem szeret minket?
Mit mondhattam volna?

Egy este Zoltán hazaállított egy bőrönddel.
– Elköltözöm – mondta ridegen.
– Hova mész? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Timivel leszek. Ő legalább értékeli azt, aki vagyok.
– És mi? Anna?
– Majd meglátogatlak titeket néha…

Ott álltam a folyosón zokogva, Anna kapaszkodott belém. Az egész ház hallotta a veszekedést. Másnap minden szomszéd engem nézett sajnálkozva vagy kárörvendően a liftben.

A válás gyorsan ment – Zoltán ügyvédet fogadott, minden fillérért harcolt. A lakást anyámtól örököltem, így legalább azt nem tudta elvenni tőlünk. De minden mást vitt: közös megtakarításunkat, az autót is eladta.

Anna hónapokig nem akart beszélni vele. Éjszakánként rémálmai voltak – felriadt sírva:
– Anya, ugye te nem hagysz el engem?
– Soha kicsim…

A családom széthullott. A barátnőim közül többen hátat fordítottak: „Biztos te rontottad el” – mondták suttogva egymás között. A munkahelyemen is mindenki tudta már: „Katalin férje lelépett egy fiatalabb nővel.”

Anyám próbált segíteni:
– Kati, menj el pszichológushoz!
De én csak magamba zárkóztam. Napokig ki sem mozdultam otthonról.

Egyik este Anna odajött hozzám:
– Anya, ugye egyszer még boldog leszel?
Akkor először sírtam el magam előtte is.

Hosszú hónapok teltek el így. Minden nap ugyanaz: munka-posta-bolt-otthon-takarítás-leckeírás-Anna altatása-üresség.

Aztán egyszer csak… valami megváltozott bennem. Egy reggel tükörbe néztem: karikás szemekkel, megtört arccal nézett vissza rám egy nő, akit alig ismertem fel.
– Elég volt! – mondtam ki hangosan magamnak.
Elkezdtem futni esténként a Duna-parton. Elmentem fodrászhoz – levágattam a hajamat rövidre, ahogy mindig is szerettem volna, de Zoltán sosem engedte.
Anna is kezdett újra mosolyogni – együtt sütöttünk palacsintát hétvégén, moziba mentünk kettesben.

Egy év telt el így. Néha még mindig fájt – főleg amikor Zoltán felhívott és pénzt követelt vagy panaszkodott Timire:
– Nem is olyan jó vele…
De én már csak annyit mondtam:
– Ez már nem rám tartozik.

A családomban sokan azt mondták: „Kati, most már biztos találsz valakit!” De én először magamat akartam megtalálni újra.

Most itt ülök ugyanannál az asztalnál – de már nem félelemmel vagy magánnyal tele. Hanem reménnyel és csendes büszkeséggel.

Néha mégis eszembe jut: vajon hol rontottuk el? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben elveszítjük önmagunkat? És vajon hány nő él ma Magyarországon ugyanilyen csendes magányban?

Ti mit gondoltok: meddig kell tűrni egy kapcsolatban? Hol van az a pont, amikor már önmagunkat kell választani?