Anyám elvette a műtétemre szánt hitelt, és nyaralásra költötte – Mit tegyek most?

– Anya, hol van a pénz? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a banki papírokat. Az ablakon túl már sötétedett, a panelházak között csak néhány lámpa pislákolt. Anyám nem nézett rám, csak a kávéscsészéjét forgatta idegesen.

– Milyen pénz? – próbált kitérni, de tudtam, hogy pontosan érti, miről beszélek.

– A hitel, amit felvettem a műtétemre! – szinte kiabáltam. – Azt mondtad, minden rendben lesz, csak írjam alá a papírokat. Most meg azt hallom a szomszédtól, hogy láttak a Balatonon egy wellness hotelben! Hogy tehetted ezt velem?

A csend szinte fojtogató volt. Anyám végül sóhajtott, és leült velem szemben.

– Fiam, annyira fáradt voltam. Olyan régen nem voltam sehol. Gondoltam, most végre kijutok egy kicsit ebből a nyomorult életből… – A hangja elcsuklott.

– És én? Az én életem? Nekem most kellene megműteniük! Tudod jól, hogy ha nem csinálják meg időben, lehet, hogy soha többé nem tudok rendesen járni! – A hangom remegett a dühtől és a kétségbeeséstől.

Anyám csak nézett rám, mintha nem értené, miért vagyok ilyen dühös. Aztán halkan megszólalt:

– Majd lesz valahogy. Mindig megoldottuk eddig is.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: anyám sosem fogja igazán felfogni, mit tett velem. Az egész életemet rá áldoztam. Gyerekkoromban is én vigyáztam rá, amikor apám elhagyott minket. Mindig azt mondta: „Te vagy az én támaszom.” Most pedig, amikor nekem lett volna szükségem rá, ő elvette az utolsó esélyemet is.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és próbáltam kitalálni, hogyan mondjam le a műtétet. Már mindent leszerveztem: szabadságot vettem ki a munkahelyemen a győri gyárban, előre szóltam a főnökömnek is. Most pedig ott álltam pénz nélkül, egyre erősödő fájdalommal a lábamban.

Másnap reggel Zsuzsa, a legjobb barátnőm hívott.

– Hallottam anyádról… Igaz ez? – kérdezte együttérző hangon.

– Sajnos igaz – válaszoltam halkan. – Nem tudom, mit csináljak. Nem akarok haragudni rá, de egyszerűen nem értem.

– Szerintem beszélj vele még egyszer. Mondd el neki, mennyire fontos ez neked. Hátha megérti…

De anyám nem értette meg. Amikor újra próbáltam vele beszélni, csak annyit mondott:

– Fiam, majd visszafizetem valahogy. Most már úgyis mindegy.

A „most már úgyis mindegy” volt az utolsó csepp a pohárban. Elhatároztam, hogy elköltözöm tőle. Egy hónap múlva már egy albérletben laktam Győr külvárosában. A műtétet le kellett mondanom – az orvos sajnálkozva nézett rám: „Tudja, ilyen állapotban nem várhat sokáig.”

A munkahelyemen is egyre nehezebben bírtam a fizikai munkát. A főnököm egyszer félrehívott:

– Laci, minden rendben otthon? Nagyon levertnek tűnsz mostanában.

– Nem igazán… De majd megoldom – feleltem.

A hónapok teltek. Anyám néha hívott, de legtöbbször csak panaszkodott: „Nincs pénzem gyógyszerre”, „Miért nem jössz haza?” Egy ideig még küldtem neki pénzt, de aztán már nem bírtam tovább. Úgy éreztem, minden forintot ellop tőlem – nem csak pénzt vett el tőlem, hanem az egész jövőmet is.

Egy este Zsuzsa átjött hozzám egy üveg borral.

– Laci, muszáj erről beszélned valakivel. Nem tarthatod magadban örökké.

A bor hatására végre kiborult belőlem minden:

– Miért pont velem történt ez? Miért nem tudott egyszer az életben rám gondolni? Mindig csak magára gondol…

Zsuzsa átölelt.

– Tudod… lehet, hogy sosem fogod megérteni őt. De neked most magadra kell gondolnod. Próbálj újra pénzt gyűjteni a műtétre! Segítek neked.

Azóta eltelt egy év. Még mindig fizetem azt a hitelt, amit anyám elköltött. Még mindig fáj a lábam minden reggel. De legalább már nem érzem magam teljesen egyedül: Zsuzsa mellettem van, és néha már nevetni is tudok azon az egészen abszurd helyzeten, amibe kerültem.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon képes leszek valaha megbocsátani anyámnak? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?