A szerepcsere ára – Egy apai vallomás a gyes poklából

„Nem bírom tovább, Zoli! Egyszerűen nem bírom!” – Zsuzsa hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ült, a könnyeit törölgetve. A háttérben Emese sírása visszhangzott, mintha csak aláfestő zenéje lenne a mindennapjainknak. Ott álltam előtte, tehetetlenül, egy bögre kihűlt kávéval a kezemben. Aznap reggel már harmadszor vesztette el a türelmét, és én csak néztem rá, mint aki egy idegen nyelvet hall.

Hat hónapja született meg a kislányunk. Az első hetekben mindenki boldog volt – legalábbis ezt mutattuk kifelé. A család, a barátok gratuláltak, anyám minden hétvégén hozott húslevest, Zsuzsa anyja pedig tanácsokat osztogatott: „Ne hagyd sírni a gyereket! Adj neki teát! Ne adj neki teát!” Mindenki jobban tudta nálunk, hogyan kellene csinálni. De amikor elcsendesedett a ház, csak mi maradtunk hárman – és a csendben egyre hangosabb lett Zsuzsa magánya.

Zsuzsa mindig is aktív nő volt. Szerette a munkáját a könyvtárban, szerette az embereket, a beszélgetéseket. Most viszont nap mint nap ugyanazok a falak vették körül, ugyanazokat a meséket olvasta Emesének, és ugyanazokat a pelenkákat cserélte. Egyre többször mondta: „Nem érzem magam önmagamnak.” Én pedig próbáltam segíteni – főztem vacsorát, elmosogattam, de valahogy sosem volt elég.

Egy este, amikor már harmadszor szólt rám ingerülten valami apróság miatt, kiborultam: „Ha ennyire nehéz, cseréljünk! Maradok én itthon Emesével, te meg visszamész dolgozni!” Nem gondoltam komolyan – vagy talán mégis? Zsuzsa csak nézett rám nagy szemekkel, aztán másnap reggel szó nélkül elkezdte összepakolni az irodai táskáját.

Így kezdődött a mi szerepcserénk. Én maradtam otthon Emesével, Zsuzsa pedig visszament dolgozni. Az első napokban még viccesnek tűnt: fotókat küldtem neki arról, ahogy Emese rám borítja az almás pürét, vagy ahogy együtt nézzük a mesét. De aztán jött a valóság.

A napok összefolytak. Reggel hatkor keltem Emesével, pelenkázás, reggeli, játék – aztán séta a parkban, ahol csak más anyukák voltak. Próbáltam beszélgetni velük, de mintha láthatatlan fal választott volna el tőlük. „Az apuka van gyesen?” – kérdezte egyikük meglepetten. „Igen,” feleltem zavartan. „Hát… bátor vagy,” mondta egy másik, de éreztem a hangjában az értetlenséget.

Délutánonként már alig vártam, hogy Zsuzsa hazaérjen. De ő fáradtan lépett be az ajtón, és mintha haragudna rám – vagy talán magára? Egyre kevesebbet beszélgettünk. Én panaszkodtam: „Egész nap csak sírt! Nem tudom megnyugtatni!” Ő pedig csak legyintett: „Most már érted?”

Egy este Emese lázas lett. Próbáltam higgadt maradni, de pánikba estem. Felhívtam Zsuzsát: „Mit csináljak? Hány fokos láznál kell orvoshoz menni?” Ő türelmetlenül válaszolt: „Olvasd el a kiskönyvet! Nekem is mindig ezt mondtad.” Akkor értettem meg igazán: mennyire egyedül érezhette magát hónapokon át.

A család sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám szerint „egy férfi dolga nem a pelenkázás”, Zsuzsa anyja pedig úgy nézett rám, mintha direkt ártanék az unokájának. A barátaim is furcsállták: „Te most akkor háztartásbeli vagy?” – kérdezte Gábor egy sör mellett. „Nem tudom,” feleltem őszintén.

Közben Zsuzsa sem találta a helyét az irodában. A kollégái irigykedtek rá: „De jó neked, hogy kiszabadultál otthonról!” Ő viszont minden percben Emesére gondolt. Egyik este bevallotta: „Hiányzik… de félek visszamenni.”

A feszültség egyre nőtt köztünk. Egyik este veszekedtünk – hangosan, sírva. „Te azt hitted, ez könnyű lesz!” – kiabálta Zsuzsa. „Te meg azt hitted, csak panaszkodom!” – vágtam vissza. Emese felébredt a zajra és sírni kezdett. Akkor mindketten leültünk mellé az ágyra és csak néztük őt csendben.

Azóta eltelt két hét. Próbálunk újra közeledni egymáshoz – beszélgetünk arról, mit érzünk valójában. Már nem akarom bizonygatni, hogy erősebb vagyok nála; inkább azt szeretném megtanulni, hogyan lehetünk együtt erősek.

Most itt ülök Emese ágya mellett és azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan érzik magukat egyedül ebben az egészben? És vajon mi lesz velünk – képesek leszünk újra megtalálni egymást?

Ti mit tennétek a helyemben? Szerintetek van kiút ebből az ördögi körből?