Egy hét álmatlan éjszaka után már nem ismertem rá a férjemre – Anyám szerint egyszerűen megtört

– Gábor, kérlek, legalább mondd el, mi bajod! – suttogtam a sötétben, miközben a nappali kanapéján ültem, Lénát ringatva a karomban. A kislányom már órák óta sírt, én pedig egyre kétségbeesettebben próbáltam elaltatni. Gábor csak állt az ajtóban, tekintete üres volt, mintha már nem is lenne köztünk.

– Nem tudom, Anna… egyszerűen nem megy – mondta végül halkan, majd felkapta a kabátját és kisétált. Azóta nem láttam.

Az első éjszaka még reménykedtem, hogy visszajön. A második éjszaka már csak sírtam. A harmadik éjszaka pedig rájöttem: valami végleg megváltozott. Gábor anyjáékhoz ment, ezt egy közös ismerősünk mondta el. Azóta sem hívott, sem üzenetet nem küldött. Egyedül maradtam Lénával, a csenddel és a kérdéseimmel.

Az álmatlan éjszakák alatt minden percben azt vártam, hogy megszólal a telefonom. De csak a kislányom sírása töltötte be a lakást. Próbáltam erős maradni, de minden nap egyre nehezebb lett. Anyám gyakran átjött segíteni, de ő sem értette igazán, mi történt.

– Anna, lehet, hogy Gábor egyszerűen megtört – mondta egyik este, miközben teát főzött nekem. – Tudod, az apja is ilyen volt. Ha túl sok volt rajta a nyomás, egyszerűen eltűnt.

– De hát miért? Miért nem beszél velem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mert a férfiak néha nem tudják kimondani, ha fáj nekik valami. Inkább elmenekülnek.

Anyám szavai fájtak, de valahol igaznak éreztem őket. Gábor az utóbbi hónapokban egyre zárkózottabb lett. A munkahelyén is gondjai voltak – kirúgták az egyik legjobb barátját, őt pedig folyamatosan fenyegették leépítéssel. Otthon sem volt könnyebb: Léna születése óta alig aludtunk rendesen, minden apróságon összevesztünk.

Egyik este, amikor Léna végre elaludt, leültem a konyhaasztalhoz és elővettem Gábor kedvenc bögréjét. Néztem a repedést az oldalán – egyszer még ő ejtette le véletlenül –, és azon gondolkodtam: vajon mi tört el benne? Vajon én is hibás vagyok?

Másnap reggel csöngettek. Anyám állt az ajtóban.

– Anna, beszéltem Gábor anyjával. Azt mondja, Gábor egész nap csak ül és bámul ki az ablakon. Nem eszik rendesen, nem beszél senkivel.

– Akkor most mit csináljak? Menjek utána? Vagy hagyjam békén?

Anyám vállat vont.

– Néha az embernek idő kell. De ne hagyd magad teljesen háttérbe szorítani.

Aznap este úgy döntöttem, írok Gábornak egy levelet. Leírtam mindent: mennyire hiányzik, mennyire félek attól, hogy elveszítem őt. Megírtam azt is, hogy bármennyire is nehéz most minden, együtt kellene megoldanunk.

A levelet elküldtem az anyjáék címére. Napokig nem jött válasz.

Közben Lénával próbáltam tartani magam: reggelente játszótérre mentünk, délután mesét olvastam neki. De minden este ugyanaz a magányos csend várt rám.

Egyik este Léna láza felszökött. Pánikba estem – egyedül voltam vele, Gábor nélkül. Rohantam vele az ügyeletre, ahol egy kedves doktornő megnyugtatott: csak egy vírusos fertőzés. Mégis úgy éreztem, mintha minden teher rám szakadt volna.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Miért hagyott magamra Gábor? Miért nem tudunk beszélni egymással? Vajon tényleg megtört benne valami – vagy csak kifogyott belőlünk az erő?

A következő héten váratlanul csöngettek. Gábor állt az ajtóban – borostásan, fáradtan, szemében valami mély szomorúsággal.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leültünk egymással szemben a nappaliban. Léna épp aludt.

– Sajnálom… Nem tudtam máshogy kezelni ezt az egészet – mondta Gábor remegő hangon. – Úgy éreztem, megfulladok a felelősségtől… a munkától… mindentől. És attól féltem, ha itt maradok, csak még jobban tönkreteszem mindkettőnket.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Mert azt hittem, neked erősebbnek kell lenned nálam… hogy nekem kell tartanom benned a lelket… De én is elfáradtam.

Sokáig csak ültünk csendben egymás mellett. Nem tudtam haragudni rá – hiszen én is ugyanúgy elfáradtam.

Azóta próbáljuk újraépíteni magunkat és egymást. Nem megy könnyen – minden nap újabb harc önmagunkkal és egymással is. De legalább már beszélünk róla.

Néha azon gondolkodom: vajon hány család van még így Magyarországon? Hányan hallgatnak inkább ahelyett, hogy kimondanák a fájdalmukat? Vajon tényleg csak idő kell ahhoz, hogy újra egymásra találjunk – vagy néha jobb lenne segítséget kérni?