A titok a babamonitor mögött – Egy anya vallomása

– Mit csinálsz, mama? – kérdeztem magamban, miközben a telefonom képernyőjén néztem, ahogy az anyósom, Katalin, a kisfiam ágya fölé hajol. A babamonitor applikációja halkan surrogott a kezemben, én pedig mozdulni sem tudtam. A szívem hevesen vert, a torkomban dobogott. Nem akartam hinni a szememnek.

Aznap reggel úgy indultam el dolgozni, mint mindig. A férjem, Gábor már rég elment az irodába, én pedig siettem, hogy ne késsek a rendelőből. Katalin vállalta, hogy vigyáz a kilenc hónapos Marci babánkra. Mindig is hálás voltam neki ezért – vagy legalábbis azt hittem.

Aztán ebédidőben, amikor egy pillanatra leültem kávézni a nővérszobában, eszembe jutott megnézni Marci alvását. Megnyitottam az applikációt. Először csak azt láttam, hogy Katalin ott ül az ágy mellett, halkan dúdolgat. De aztán valami furcsa történt: elővett egy kis üvegcsét a táskájából, és valamit Marci fejére locsolt. Aztán suttogni kezdett – nem értettem pontosan mit –, de az arca megváltozott. Nem volt benne semmi ismerős.

A kezem remegett. Azonnal felhívtam Gábort.
– Gábor, valami nincs rendben! Nézd meg te is a monitort! – suttogtam kétségbeesetten.

Ő is belépett az applikációba. Hallottam a hangján, hogy ő is megdöbbent.
– Ez mi? Mit csinál anyám?

Aznap délután korábban mentem haza. Katalin épp a konyhában mosogatott, Marci békésen aludt. Próbáltam nyugodt maradni.
– Katalin, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Persze, drágám – mosolygott rám, de a mosolya most idegennek tűnt.

Leültünk az asztalhoz. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul.
– Láttam ma valamit a babamonitoron… Mit locsoltál Marci fejére?

Az arca elkomorult.
– Ez csak szenteltvíz volt – mondta halkan. – A nagymamám is mindig ezt tette velem. Meg akartam védeni őt minden rossztól.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre éreztem hálát és félelmet. Szenteltvíz? Miért nem szólt erről? Miért titokban?

Gábor este hazajött, és rögtön nekiesett az anyjának.
– Anya! Hogy tehetted ezt titokban? Miért nem szóltál Ellinek?

Katalin sírni kezdett.
– Ti sosem értettetek meg engem! Mindig csak kritizáltok! Ez az én unokám is!

A családunkban innentől minden megváltozott. Gábor napokig nem beszélt az anyjával. Én bűntudatot éreztem: vajon túlreagáltam? Vagy tényleg jogom volt tudni mindenről?

Az anyósom egyre zárkózottabb lett. Egyik este felhívott.
– Ellie, hogy képzeled, hogy figyelsz engem? Ez magánügy! Jogom van az unokámmal lenni úgy, ahogy jónak látom!

Nem tudtam mit felelni. A szívem összeszorult. Vajon tényleg megsértettem őt? Vagy csak védeni akartam a fiamat?

A következő hetekben minden találkozás kínos volt. Katalin kerülte a tekintetemet. Marci születésnapján is csak csendben ült a sarokban.

Egyik este Gábor leült mellém.
– Szerinted helyesen tettük? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – suttogtam vissza. – Csak azt tudom, hogy most már sosem lesz ugyanolyan a kapcsolatunk.

Azóta is minden nap eszembe jut az a jelenet a monitoron. Vajon tényleg csak jót akart Katalin? Vagy átlépett egy határt? És én? Túl messzire mentem azzal, hogy figyeltem őt?

Néha azon gondolkodom: lehet-e újra bízni egymásban egy ilyen után? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg minden titkot ki kell deríteni?