A Férjem, a Fösvény: Egy Válás Álomképe

– Katalin, miért ég ennyi villany? – Gábor hangja élesen hasít bele a konyha csendjébe. A kezem megáll a mosogatásban, és érzem, ahogy a gyomrom összeszorul. – Csak a konyhában van felkapcsolva – válaszolom halkan, de már tudom, hogy hiába mentegetőzöm. Gábor végigjárja a lakást, minden kapcsolót leellenőriz, mintha egy gyerek lennék, aki nem tudja, mennyibe kerül az áram.

Ez minden este így megy. Néha azon gondolkodom, hogy vajon más házasságokban is ennyire fontos-e egy villanykörte ára. A barátnőim irigyelnek: „Kati, neked bezzeg milyen jó dolgod van! Gábor mindig elegáns, jó állása van, sosem iszik, nem jár el csajozni.” Igen, kívülről minden tökéletesnek tűnik. De ők nem látják azt, amikor Gábor a Lidl akciós újságját böngészi órákon át, vagy amikor a születésnapomon egy 990 forintos csokorral állít haza – és még azt is elmondja, mennyit spórolt rajta.

A legrosszabbak az ünnepek. Tavaly karácsonykor anyáméknál voltunk. Anyu sütött bejglit, apu elővette a régi pálinkát. Gábor egész este feszengve ült az asztalnál. Amikor anyu megkérdezte, kér-e még halászlét, csak annyit mondott: – Köszönöm, de nem szeretnék pazarolni. – Anyám rám nézett, és láttam a szemében a kérdést: „Miért viseled ezt el?”

Pedig volt idő, amikor szerelmes voltam Gáborba. Egyetem alatt ismertem meg. Akkor még csak azt láttam benne, hogy céltudatos és okos. Aztán az első közös albérletben már feltűnt, hogy sosem vesz semmit magának – vagy nekem –, ami nem akciós. De akkor még azt hittem, ez csak átmeneti spórolás.

Az esküvőnk is ilyen volt: szerény, de szép. Én fehér ruhában, Gábor öltönyben – amit az apjától örökölt. A násznép fele nem jött el, mert Gábor szerint „felesleges pénzkidobás” volt nagy lagzit tartani. Akkor még hittem neki.

Mostanra viszont minden napom egy harc lett. Ha veszek magamnak egy új blúzt – akár leárazva –, Gábor órákig magyarázza, hogy mennyi mindent vehettünk volna abból a pénzből. Ha vendégeket hívnék vacsorára, előtte napokig számolgatja a menüt, és végül mindig lebeszél róla: „Kati, most tényleg erre van szükség?”

A legutóbbi veszekedésünk után napokig nem szóltunk egymáshoz. Akkor tört el bennem valami végleg. Aznap reggel csak annyit mondtam: – Gábor, én így nem tudok tovább élni. – Fel sem nézett a telefonjából.

Este felhívtam Zsuzsit, a legjobb barátnőmet.
– Kati, te nem vagy boldog – mondta ki helyettem is az igazságot.
– De hát mit csináljak? Elvileg mindenünk megvan…
– Mindened? Szeretet nélkül?

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg csak ennyi az élet? Hogy minden nap azon aggódjak, mennyit költöttem a piacon? Hogy ne merjek elmenni egy kávéra a kolléganőimmel?

Másnap reggel Gábor már az ajtóban állt kabátban.
– Ne felejtsd el lekapcsolni a fűtést napközben! – szólt vissza.
– Nem felejtem – mondtam halkan.

A munkahelyemen mindenki mosolygott rám. Senki sem tudta, hogy belül sírok. Ebédszünetben Judit odajött hozzám.
– Kati, olyan fáradtnak tűnsz mostanában…
– Csak sok a munka – hazudtam.

Hazafelé menet vettem egy forró csokit magamnak. Apró lázadás volt ez Gábor ellen. Otthon persze rögtön kiszúrta a blokkot a táskámban.
– Ez mi? 650 forint egy csokiért? Katalin!
Nem szóltam semmit. Csak bementem a fürdőszobába és sírtam.

Este anyám hívott.
– Kislányom, minden rendben?
– Persze… csak fáradt vagyok.
De anyám nem hagyta annyiban.
– Tudod, hogy bármikor hazajöhetsz.

Aznap este először gondoltam komolyan arra: talán tényleg el kellene válnom. De aztán eszembe jutottak az esküvői fogadalmak… és az ismerősök véleménye… Mit szólnának hozzá? Mit mondanék a szüleimnek?

Mégis egyre gyakrabban álmodom arról az életről, ahol nem kell minden fillért megmagyaráznom. Ahol szerethetek és szeretve vagyok – nem csak megtűrve egy takarékos rendszer részeként.

Vajon hány nő él így Magyarországon? Hányan félnek kilépni egy ilyen kapcsolatból csak azért, mert kívülről minden rendben van?

Lehet-e boldog az ember ott, ahol minden érzésnek ára van?

Ti mit tennétek a helyemben?